Lehúzott ablakkal...

... végre nem sietősen autókázni az nagyon jó, mert talán először az idén olyan igazán ömlött bele a képembe a tavasz, hogy alig bírtam tőle levegőhöz jutni, de nem érdekelt, egyáltalán, inkább csak nyeltem belőle nagyokat, úgyis olyan szomjas voltam érte már, és jó volt, azért is, mert közben jó zene szólt, már megint, mint mindig, és lehetett hangosan hallgatni meg énekelni és táncolni közben, akkor is, ha a másik autóból furcsán néztek, de kit érdekel, ha akkor és ott "most érzem, hogy jó, már érzem, hogy jó", pláne, mert Almádi volt jövet-menet, a víz, az ég kék, a kölykökkel, családdal, finom bécsi melange-val,nap pirította arcokkal, az asztalomon meg sárgállnak a nárciszok, szóval, szép kis nap volt, nagyon, olyan igazi, tavaszi...

Anna, barbik és a bakterház

Nietzche is megmondta: " A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba". És mivel az elmúlt egy-két nap fontosabb történései a kultúrához (művészetekhez) köthetőek, alant ezt most meg is osztom veletek. Szóval, hogy időrendben kezdjem a sztorit, először is jöjjön Pásztor Anna és a tesója, Simi az Anna and the Barbies zenekarból. Bevallom őszintén, a név hallatán csöppnyi kétely fogalmazódott meg bennem, pláne ismerve, micsoda alantas mélységekbe bír lemenni a magyar popkultúra. De hát, az előítéleteket nem bírom, másrészt pedig rendes tollnokként mégiscsak le kell ellenőrizni az infót, úgyhogy az interjú előtt természetesen alaposan tájékozódtam a friss első lemezes bandáról.

Aztán ezen a ponton (már amikor belehallgattam a nótákba) áldottam is az eszem, hogy a kételyemet legfeljebb magamnak fogalmaztam meg, ugyanis tetszett a dolog. Érdekes, friss, egyedi, igényes- ezek voltak az első gondolatok. Aztán a személyes találkozás szerencsére csak ráérősített a dologra: Anna klasszikus balett után kortárs táncot tanult mindenfelé a nagyvilágban, színészetet, a rap-be pedig Londonban és Amerikában szeretett bele. Amúgy a Balkan Fanatic-ból ismerhetitek a nevét. A tesója, Simi pedig Zeneakadémiát végzett. Tehát nemcsak valami önjelölt muzsikusokkal van dolgom-ez hamar kiderült. No, de a részletekbe most nem megyek bele (majd az újságban elolvashatjátok :-) ), a zenéjüket érdemes hallgatni. Anna definíciója szerint "csak fejest ugrottunk a műfajokba", ez való igaz, a rap-től a latinos dallamokon át a rock-os beütésig van itt minden, de cseppet sem eklektikus az összhatás, hanem ösztönösen olyan, mintha patika-mérlegen méregették volna ki az egyes műfajok arányait, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Szóval, szerintem eszméletlen jók, én azóta csak az ő CD-jüket hallgatom a kocsiban, és itt van nektek is a link, ha van kedvetek személyesen kontorllálni, felülbírálni az én információmat, vagyis inkább ízlésemet :-))

A kedvencem az after hours, ezt Jamie Winchesterrel közösen nyomják. Egy kis ízelítő Anna rap-jéből." jó néha sötétben a holdat nézni, hosszan egy távoli csillagot igézni, jó néha fázni, a semmin elmélázni, tavaszi esőben olykor bőrig ázni, tele szájjal enni, hangosan szeretni, jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni, ha fáj, remegni, ha félek, olyan jó néha érezni, hogy élek" A www.myspace.com/annaandthebarbies oldalon megtaláljátok a dalt, a harmadik a listán! Hallgassátok meg!!!
És itt a másik, az Álmatlan, ennek a kilpjét az MTV is nyomja már. :-)




A másik történés tegnap este az Indul a bakterhát színházi verziója itt, Veszprémben, Eperjessel, Kőrösi Csabival, Öri Ádámmal és a szerintem némiképp (na jó, nagyon!) indokolatlanul sztárolt Csillag születik nyertes, Utasi Árpival. (utóbbi két fiú váltva játssza majd Bendegúzt) A darabról csak annyi: szórakoztató (talán mégiscsak ez a legfontosabb szempont, ha színházba megy az ember), oltári jókat lehet röhögni rajta, Eperjes, Kőrösi és Öri Ádám nagyon jók, baromira tetszett a színpadkép is... A második felvonásban színre lépett Árpinkat viszont sajna nem igazán lehetett érteni, ez mondjuk egy színházban mit ne mondjak... hm... finoman szólva is kínos. Ciki. Szóval, szerintem nézzétek meg, és ha nem akartok lutrit, akkor Ádámmal.

Kedves Olvasóim, a Kultúrház adását hallhatták, láthatták, olvashatták... :-)))

Agymosás I.

Kikapcsol. Feldob. Pihentet. Elfáraszt. Mocskosul. Erősít. Megizzaszt. Boldogít. Nagyon. Felszabadít. Tanít. Küzdeni. Mosolyogtat. Lázassá teszi az izmokat. Űz. Feszegeti a határaimat. Hajt. Kimossa az agyam. Nem gondolkodtat. Csak tekerek. És figyelek. Csak a zene van. Mert erőt ad. Továbblendít. Vagy nyugtat. Levegőhöz juttat. Segít. Dúdolok közben. Tilos feladni. Pedig eszembe jut. Százszor is. De az nem én vagyok. Csak tekerek tovább. Élvezem. Száguldok. Tájat képzelek hozzá. Meg illatot. Zöldet. Erő. Kitartás. Túlélés. Fanatizmus. Egészség. Test. Lélek. Sport. Muszáj.

Bojkott

"Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke indokoltnak tartja a nyári olimpiai játékok bojkottját, ha Kína továbbra is elutasít mindenféle párbeszédet a dalai lámával, a tibetiek szellemi vezetőjével. "- így szól egy mai hír, de mint tudjátok, a kérdés napok óta napirenden van. Engem meg őszintén szólva baromira bosszant ez az egész ügy. Tudom én, persze, hogy a sport egyben politika is. De muszáj elvenni az emberektől azon kevés dolgok egyikét, amiben még hinni lehet?! Doppingügyek, csalások meg mindenféle botrányok ellenére próbálom azt hinni, hogy az olimpia igenis egy eszme, felette áll mindennek, annak megvan a maga szentsége(és ami tök mindegy, hány óra időeltolódás van, de két hétre odaszögez a tévé elé, történjék bármi). Mert az emberiség ama elenyésző hányada mindent egy lapra feltéve arra készül hosszú éveken át, hogy életében egyszer (az igazán mázlisták kétszer, háromszor) elcsípje azt a pillanatot, amikor minden együtt áll a sikeréhez, a tudás, az erő, a szerencse, Isten, meg a csillagok állása is... Ami aztán ebből az elenyésző hányadból is csak még kevesebbeknek sikerül.

Szóval, kérdezem én: a tisztelt nemzetközi olimpiai bizottságnak nem volt arról fogalma, amikor Pekingnek adták a rendezés jogát, hogy Kínában kőkemény kommunizmus van, és finoman szólva is akad egy-két rendezetlen dolguk?! Hogy a szándék az nemes, de esetleg van némi kis rizikó a dologban?! Vajon az ő meggondolatlanságuk miatt megtörténhet mégegyszer Moszkva és Los Angeles?! Nem éppen a sportolók akkori áldozata miatt tartozna nekik mindenki, aki ezért felelős, hogy ilyen ne történhessen meg mégegyszer?

Biztos vagyok benne, hogy minden sportoló támogatja a világbékét, elítéli a Tibetben történteket meg minden, de biztos, hogy annak a tízezer olimpikonnak a világ kétszázvalamennyi országából ehhez asszisztálnia kell? Megkérdezte őket valaki : hé, ti, akik csak erre készültök (négy, hat, tíz... éve) keményen reggeltől-estig feladva, félredobva mindent, ti mit gondoltok erről?! Mit remélnek a felelősök, hogy majd erre azt felelik: "mindegy, fiúk, ahogy gondoljátok, majd jövő héten bepótoljuk mint valami elmaradt kocsmázást?!"

Szóval, én ezt nem értem (szóljon, aki igen, légyszi!). Csak remélem, hogy 138. nap múlva bámulhatom valami jó kis teraszos helyen a megnyitó ünnepséget, és kapok egy darabka kultúrát, történelmet, fílinget Kínából meg az ott élő emberekből. Akik gondolom, legalább ennyire rühellik ezt a cirkuszt...

Wind of change

A változás, változtatás általában valami jó dolog. Persze, bizonytalan, mert nem tudni, mi lesz a vége (pláne, hogy ez az élet mindig valahogy csak visszafele érthető...), de éppen ettől izgalmas. És valljuk be, néha nagyon is ránk fér. Mert unjuk saját magunkat, a körülöttünk lévő tárgyakat, embereket, helyzeteket, vagy egyszerűen csak az élet maga kényszerít minket változtatásra...

S hogy ez miért jutott eszembe? Tegnap volt szerencsém végigkísérni két kiválasztottat, Fortuna (na jó, az Erzsi és az én vállamat nyomja a felelősség) kegyeltje, Móni és Zita átváltoztatását. A részletekről (és igeeen, ez itt a reklám helye) majd a szombati Naplóban olvashattok, én inkább a dolog tanulságát osztom meg veletek, mint láthatjátok, képekben is. Szóval, adott két fiatal hölgy (a képen Móni előtte és utána...), reggel még szürkén, önbizalommal nem éppen felvértezve, láthatóan zavarban, ám a jelentkezésükből egyértelműsítve a változtatás legnagyobb szándékával. (Hisz nem csak úgy csendben elmentek fodrászhoz, hanem vállalták, hogy a fotós kamerája kísérje végig a "pillangóvá" válásukat. ) Szakszerű kezek, fodrász, sminkes, meg aztán jónéhány tonna ruha, cipő felpróbálgatása a stylisttal, majd végül a fotó, és délután 5-re valami teljesen más emberekkel beszélgethettem a nap tapasztalatairól... Mosolyogtak, kihúzták büszkén magukat, vigyorogva pózoltak a kamera előtt, és zsebelték be az elismerő pillantásokat! Fantasztikus volt látni! És remélem, tudom, hogy ezzel az egy nappal kicsit megváltozott az életük! Megtapasztalták, hogy nem kell beletörődniük önmagukba! Hogy igenis legyen bátorságunk a változtatásra, vállaljuk fel önmagunkat, emeljük ki azt, ami szép (mindenkin van valami, ami szép!). És hogy nem a ruha teszi az embert?! Engedjétek meg, hogy ezzel ne értsek teljesen egyet, pláne, hogy évek óta vagyok aktív részese ilyen átváltoztató akcióknak... Igenis fontos, hogy ne rejtsük el önmagunkat, hogy találjuk meg a saját stílusunkat, hogy ne a divatot, meg a szomszédot majmoljuk, hogy ne gondoljuk, hogy ha pasink/ csajunk/ gyerekünk van, akkor nekünk már pont elég lesz a mackóalsó, és ne gondoljuk azt sem, hogy egy jól megválasztott öltözék, smink és frizura nem dobhat az önbizalmunkon. Nem is kicsit.

Szóval, nekem nagy öröm volt látni azokat az elégedett mosolyokat, amelyek talán valami új kezdetét jelezték... És aki esetleg elfelejtette volna (Varga Robi ex-kollégámat idézve) " ...mert holnap kezdődik életem hátralevő része, és az jó lesz"

A befőtt, aki elteszi a nagymamát...

Örök, örök, mindig visszatérő téma, ami újra és újra elgondolkodtat, vitára késztet, és végül ugyanoda lyukadok ki...

De, hogy érthetőbb legyek, a sztori a következő: a pasi épp randevún egy menő budapesti helyen. Amíg a lány kimegy a mosdóba, egy másik lány azonnal kihasználja az alkalmat, odamegy a pasihoz, és megkérdi: ez most igazi randi-e, mert ha nem, akkor ő szívesen odaülne az asztalához.

Előtte néhány nappal ugyanott, de másik nővel. Az szintén eltűnt a mosdóba néhány percre, míg főszereplő pasinkhoz kettő, azaz KETTŐ csaj ment oda, ha esetleg nem jönne be az előző nő, akkor ők megadnák a számukat....

Bátor dolog, az tény, titokban talán még irigykedem is. De most én gondolom rosszul a dolgokat, hogy ennek valahogy fordítva kellene történnie?! Hogy a pasi, ha egy kicsit is férfinak gondolja magát, akkor vegye a bátorságot és menjen oda a nőhöz?! Vállalva akár a bukás, a visszautasítás kockázatát is... Az csak valami romantikus filmekből összeszedett téveszmém, hogy a pasi hódítani akar, elcsábítani, elkápráztatni, hogy az egész történetben éppen az eleje, a játék a fontos, amíg a megszerzed, amit akarsz?! Hangsúlyozom megszerzed, és nem készen, fáradság nélkül megkapod.... Szóval, azt gondolom, hogy az ilyen, magukat terítéken kínáló nők miatt vannak kihalófélben az Igazi Férfiak (szoktam mondani, hogy az UNESCO-nak, ENSZ-nek vagy mittudoménkinek lassan fel kéne ezeket az egyedeket venni a veszélyeztetett fajok listájára), mert miért is erőlködnének, strapálnák magukat, ha egyszer ingyen is megkapják azt, amit akarnak. És totálisan igazuk is van, ennyire mégsem lehet mazochista senki, hogy ha valamit egyszerűen is meg lehet kapni, akkor minek bonyolítson?!! Kérdés: tényleg ezt akarják?

Aztán persze meg itt van az érem másik oldala, hogy börtönszabályok vannak, és az erősebb győz. Vedd el, szerezd meg, amit (akit) akarsz!

Hát, assszem ez nem a nekem való játék, akkor sem, ha lehet, hogy én, az ultraliberális ebben az esetben ultrakonzervatív vagyok... Vagy talán rohadtul idealista? Túl sok lányregényt olvastam, és azt hiszem, hogy vannak még hagyományos férfi, meg női szerepek? Hogy vannak igazán igaziak, akik szeretik saját kezükbe fogni a gyeplőt, akik bátrak, mernek, és nem olyan lúzerek, hogy megengedhessék maguknak, hogy őket a csaj szedte fel?!

Nem tudom, de tényleg. Vagyis dehogynem, tudom-tudom magamban, de kezdem azt hinni, hogy újabban a befőtt teszi el a nagymamát, és ez a normális. Persze, az, hogy mikor, kinek, mi a normális, csupán nézőpont kérdése. És akkor most megint nem lettünk okosabbak.

Szerintetek hogy is van ez?

(nah jó, azt azért így nagy titokban bevallom, a hecc kedvéért nekem is van egy ilyen pólóm :-)))

Do you speak németül?

Mindig érdekes tanulság számomra, milyen gyorsan le bír épülni az ember nagy nehezen, hosszú évek alatt oltári kínok, hosszú éjszakák, áttanult nappalok kemény munkájával megszerzett szókincse. Persze, tudom, a jobbik eset mégiscsak az, ha legalább van, miből leépülni, de ez sovány vigyasz, amikor épp kommunikálnod kell. És ilyenkor hiába nézel tv-t, olvasol újságot adott nyelven, az mégsem aktív kommunikáció, azzal aztán ugyan nem kérsz egy sört valami pub-ban.

Szóval, az apropó, amiért mindezt írom, az az, hogy nemrég értem haza, egy német emberkével teáztunk-beszélgettünk kicsit kosár után. Amúgy imádok beszélgetni külföldiekkel, mindig nagyon érdekes számomra, mit gondolnak rólunk, hogy látnak minket... Most például a szokásokról beszélgettünk: vajon komolyan gondolja egy magyar, ha azt mondja neked: "itt élsz, szeretsz kosarazni, hát ugorj le a hétfői edzésünkre, ha van kedved..." - szóval, ezt kérdezte tőlem ez a német honpolgár, természetesen a fenti mondattal engem idézve. És vajon őszintén mond-e igent a kosárlabda utáni kérdésre, hogy " iszunk egy sört?". Huhhh, bevallom őszintén, nem igazán tudtam megválaszolni a kérdéseket, már úgy összességében a magyarokra általánosítva.

Ebbe persze benne van az is, hogy leginkább önmagamra nézve nem tudtam... Szóval, persze, hogy mond ilyet az ember, ha birtokában van az idegen kommunikációs eszközének, és tudja, az egyedül van egy idegen országban, pláne, ha ő is volt már így. Naná, hogy annak ellenére, hogy nem így tervezte az estét, igen-t mond a meghívásra, mégsem akar savanyú, merev f'szkalapnak tűnni, meg aztán különben is : mégis miért ne?! De valahogy érdekes, hogy jogosnak éreztem mindkét kérdést, mert valahogy pontosan így gondoltam, ahogy ő: udvarias gesztusként félig komolyan, félig meg talán nem. De azért ez pont így volt jó, a beszélgetés egész kellemes volt, a tea finom, a beszédem is kezdett begyorsulni a szokásos sebességére :-))

És ez az este arra is jó volt, hogy totál elszégyelljem magam, ami miatt ma nem tudtam angolórára menni.

És még egy nagyon fontos: működik a blogon a komment funkció, úgyhogy ha valakinek bármi nemű észrevétele, megjegyzése, ötlete van, az ne fogja vissza magát, kérlek :-)) Itt kell megemlítenem az "elsőimet": a keresztszülőkről már meséltem, a legeslegelső igazi olvasó BB volt (naná, végülis ő b'sztatott, noszogatott, bátorított talán legtöbbet), a legeslegelső igazi kommentet pedig szpd kolléga jegyzi (naná, hisz egyrészt addig csak neki volt hozzáférése, másrészt pedig a blog működésében elévülhetetlen szerepe van neki, tapasztalt, régi bloggerként :-))) Úgyhogy kösziiiiii!

...és ha kapok közlési engedélyt, akkor holnap belemerülök a "meddig mehet el egy nő a pasinál?' című örökzöld kérdés boncolgatásába :-)))

Fogadom

Mondatokat ígértem... ezért aztán pláne nem lehet észrevétlenül elmenni a hír mellett, mely szerint az egyik kedvenc költőm (műfordító, újságíró, ex-tévés), Baranyi Ferenc Kossuth-díjat kapott tegnap. Azt most hagyjuk, hogy mostanság még ez a díj is az idióta politikai csatározások eszköze. Lényeg, hogy a 71. éves Baranyi zseniális.

Íme, az egyik kedvencem tőle, a
FOGADOM

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el ,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.
(1968)

Ugye, fantasztikus? ... " szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők...".Szerintem gyönyörű. És ez csak egy a sok közül. És még csak néhány sort idézek a másik nagy kedvencemből, annak az a címe, hogy Küszöbön

"Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött, mint az álom éjjel."....

Ki a fene gondolt bele eddig, hogy micsoda különbség van a "megjöttem és a megérkeztem" között, nem?
Nah, mára ennyi a Vers mindenkinek :-)))

Rendrakás

Takarítottam egész délután. Azon kívül, hogy jó illatú és tiszta minden, egy alapos nagytakarítás után hajlamos vagyok azt hinni, hogy ilyenkor rendet rakok az életemben is. Kiszórok felesleges cuccokat, megunt dolgokat, áttekinthetővé teszem nem csak a gardróbot, hanem önmagamat is. Nem tudom, simán lehet, hogy csak belemagyarázom a dolgokat, de egyszerűen valahogy így érzem.

A takarítás ezen kívül még persze másra is jó. Például kiválóan lehet ezerrel énekelni porszívózás közben ( ma épp a best movie songs ment a VH1-en, úgyhogy jókat duetteztem pl. Prince-cel. Tuti, egy életre bánja, hogy Beyonce helyett nem velem énekelte a purple rain-t :-)) )
.... meg aztán jó arra is, hogy a könyvespolc portalanítása közben beleolvasson az ember mindenféle könyvbe. Ennek következtében naná, hogy vagy hat órába telik 45 négyzetméter puccba vágása, de az én időmmel én gazdálkodom jól vagy éppen rosszul... Mindegy is, lényeg, hogy fellapoztam többek között a nagy földrajzi atlaszt, néhány festészeti albumot (jóóóól elképzeltem a kanapém fölé egy Van Gogh képet....), a BB-től kapott Los Angeles albumot, meg a Fenyvesi Ottótól származó saját művet, a Blues az óceán felett-et. Csomó jó kis vers meg mondat van benne, például az egyik kedvencem az "Amerikai improvizációk" egyik verséből: "... majd együtt elutazni a halhatatlanságba, amit az idén/ Szingapúrban rendeznek." Hát, szerintem k..a jó. Halhatatlanság, amit az idén Szingapúrban rendeznek.... Még csak egyet idézek a címadó Blues az óceán felett címűből: "Az élet szép lassan megy tovább. /Rá lehet pakolni zongorát, / három bőrönd akkordot,/ atlanti basszust, hektárnyi magányt." .... azt hiszem, ez nem kíván kommentet.
... és ha még egy gondolatig időzök a könyvespolcnál, akkor csak annyi: ilyenkor arra is rá lehet jönni, hogy mennyi mennyi minden vár még elolvasásra...

Amúgy lassan be is fejezem, muszáj ezt az egyébként szép és jó napot valami közösségi élménnyel zárnom. Mivel az elmúlt hetekben gyakorlatilag nem igazán mozdultam ki itthonról, (pontosabban "nem nagyon keltem fel a padlóról", tudjátok...), épp itt az ideje egy kis szombat esti láznak, szpd kollégával és a társaságával :-)

Csak még egy észrevétel: épp a Deutschland sucht den Superstar-t nézem az RTL-en, ez a magyar Megasztár.. és valami fura tapasztalat, hogy a kábé 80 millió emberből az utsó tízben semmivel sincsenek tehetségesebbek, mint a mieink voltak. Igazán egyik sem volt vmi oltári nagy durranás...

Na, akkor szép estét nekünk :-))

Budapest, Budapest...
.... avagy kutyasz'r a budai vár panorámájával :-))

Valami megmagyarázhatatlan fura érzés fog el minden egyes alkalommal, amikor beérek a városba. Olyan, mint amikor hazaér az ember. Tök mindegy, hogy araszolgatok a dugóban órákig, bunkón tolakodik mindenki, nem számít. Csak a fények, a nyüzsgés, a Ráday utca, a nagyvárosi lét személytelensége, amely éppen emiatt könnyen bátorsággal, jó értelemben vett szemtelenségével párosul, hogy nyugodtan elindulhatsz este fél 12-kor inni (enni, táncolni...) egy bármit, tudsz... Nem feltétlenül gondolom, ha ott élnék, minden nap buliznék, meg kávézókban lógnék, a lényeg: a lehetőség. Ha akarom, nyugodtan nekivághatok akár fél 12-kor az éjszakának egy bármilyen hétköznap, és milliónyi hely közül választhatok, éppen az aktuális kedvem szerint.

Szóval, a csütörtök este Budapesten ért. Végre megnéztem Vinczimet az ő kis "albérlőjével" :-)) Gyönyörűek mindketten, de őszintén szólva némiképp sokkolt a látvány, hogy az én idestova 11 éve (!!!) ismert barátnőm, akinek világ életében töklapos volt a hasa, most domboruló pocakkal mesélt, és hát a téma is változott... Ez az élet rendje, persze, nincs is ezzel semmi baj, de azért engedtessék meg, hogy kicsit megemésszem a tényt, hogy a barátnőm, akivel elfogyasztottunk az utóbbi években kellő hektoliter mennyiségű bort, akivel oltári sokat röhögtünk, vitorláztunk, buliztunk, lelkiztünk, egyszeriben, csak úgy, anyuka lesz. Aminek nagyon örülök, és drukkolok, de egyelőre még emésztek :-))) Mert innentől minden más lesz. Se bor, se buli, persze egy másik ajtót kinyitva viszont ezernyi más csoda... Hiába, öregszünk vagy mi....

Vinczi, Óbuda és a Le Roy után autózás este a rakparton, csodálatos fények, George Michael és a One more try a kocsiban, öröm, mámor, csak úgy iszom a pillanatokat... Aztán Hegyalja út, Eszter, bor, duma, világmegváltás, és fél 12-kor a gondolat, hogy muszáj levezetésnek kicsit kimozdulnunk. Az első lépésben mindjárt az alcímben említett kutyagumi-affér, de kit érdekel, mikor a csizmámról felpillantva szemben a kivilágított budai vár, és úgyis csak röhögni tudok.... A kezdeti séta-lelkesedés jól kitartott a Hegyaljától a Ferencziek terén át egészen a kedvencig... Ráday utca, Time Cafe, megbolgodult fősulis évek kultikus helye.... A Cuba libre már csak hab a tortán, vagy nem is... az apró, színes cukorka a hab tetején :-)

Ilyenkor aztán kicsit el is szégyenlem magam úgy titokban... mert amúgy mégsicsak az egyik legjobb város az otthonom. Negyed óra és máris ott ülhetek a kedvenc füredi kávézóban, kábé egy óra Pest, Bécs meg kettő. Szóval, alapjában nagyon is jó itt, ide köt sokminden és sokmindenki, ismerem az összes kanyart meg kerülőutat, a piacnál a gofrist, jó átmenni aViadukton, itt vagyok otthon. Itt is otthon vagyok. Talán a kettő együtt a jó, így teremtődik meg az egyensúly. A felfedezés, izgalom, ismeretlenség, személytelenség, dugó, nyüzsgés, csomó új inger kontra a kisváros nyugalma, biztonsága, lassú csordogálása. Mikor mire van szükségem. Bevallom, most épp az előbbire. Szóval, én továbbra is imádom Budapestet (is). :-)

És végül mára utolsóként csak még egy fontos dolog: köszi mindenkinek, aki olvas, köszi a bátorító e-maileket, telefonokat, gondolatokat, meg minden :-))

First day ... vagyis birthday :-)

Hát itt vagyok. Tervezgettem ezer éve, a szándék megvolt, csak valahogy a megvalósulás ment olyan nehezen... Kellett hozzá némi kis padlófogás, krónikus motiválatlanság, testi-lelki betegség, aztán meg az a mondat, C.G. Jungtól, hogy "csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha beleestünk". A helyzet szerencsére nem annyira gáz, mint ahogy tűnik, lényeg, hogy beléptem a bloggerek népes táborába... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nehézségeket nagyban fokozta, hogy nem bírtam (-tunk) nevet adni a "gyereknek". Abszolút nem könnyű feladat kitalálni valami frappáns, rövid, netán szellemes címet, amely nem éppen utolsó sorban illik viselőjéhez, és pláne kifejezi azt, amiről elmélkedni kíván gazdája... Szóval, gondolkodtunk ezerrel a barátokkal (és Hilltop-ék Irsai Olivérjével :-) ) együtt, de hát ha muszáj, akkor naná, hogy semmi épkézláb ötlet nem jut az ember eszébe. Az ominózus Irsai Olivéres estén kedvenc szomszédommal (aki igazából mostanság különböző új szomszédoknak adja ki a kérót) Eszterrel ötleteltünk, amikor is megszületett a név. Stílszerűen az épp telefonon bejelentkező NB-nek köszönhetően, aki gyakorlatilag egy másodperccel azután, hogy röviden felvázoltam, mivel is foglalatoskodunk, azonnal rávágta azt, hogy "kibogozhatatlan"-innen pedig már csak egy ugrás volt a végeredmény... az alcím pedig régóta biztos volt. Mert szeretem azt a mondatot. Vagy inkább a benne rejlő lényeget. De erről majd később, folyamatosan, mindig... Lényeg, hogy NB a blog hivatalos keresztapja (ezúton is köszi), Eszter pedig a kiváló asszisztencia (és a bor) miatt természetesen tiszteletbeli keresztmama :-)))

A kezdeti nehézségek persze biztosan kitartanak egy darabig, úgyhogy nézzétek el nekem, sőt, minden bizonnyal az arculat sem a végleges, de asszem kezdetnek elmegy... aztán majd menet közben csinosítgatom :-)

És várom a véleményeket, észrevételeket meg minden...

Még csak egy (-két) mondat a történelmi hűség kedvéért. Ma kissé felhúzták az agyam egy totális semmiséggel. Igazából egy elég rosszindulatú beszólás volt, de nem szabadott volna komolyan vennem. A bosszankodás csak szívja az ember energiáit. Nem szabad teret adni neki, mert önző módon képes bezabálni mindent, ami útjába kerül... Rá kell jönnöm minden egyes alkalommal, hogy tényleg-tényleg értékelni kell a jó pillanatokat. Most például nagyon szép fényeket adnak a gyertyák a nappalimban, jó zene szól, és írás közben finom italt kortyolgatok... Kell ennél több? Végülis ezek itt életünk napjai.. Igaz, BB? :-)))