Az első

megsütöttem életem első igazi tortáját.
Epres-barackos túrótorta. Szép lett meg finom is.
Úgyhogy most büszke vagyok.
:-)

Elkésett szülinap

Nagy betegségemben megfeledkeztem sokmindenről.
Például a gyerek szülinapjáról. Két éve már, hogy március 13-án elkezdtem írni a blogot.
Jó, hogy dokumentálva vannak a dolgok. Így vagy úgy, de írásba vannak adva tények, godolatok, érzések, pillanatok, dalok.
Magamnak. Nektek.
Folyt. köv.
:-)

Karantén

Az igazán jó, mi több, vicces és szórakoztató tud lenni, ha félévente egyszer az ember bezárkózik három napra, pizsamában flangál egész nap, dvd-zik meg olvas. Önként és dalolva. (Figyelem: kulcsszvavak!!!)

DE

ha az ember beteg, nagyon, annyira, hogy nem tanácsos, ha túlságosan sokáig (vagyis egyáltalán bármeddig) egy légtérben tartózkodjon vele bárki (egyáltalán valaki), akkor ez az egész nagyon, de nagyon fárasztó és nyomasztó tud lenni. Nem elég önmagam tüdőbetegeket meghazudtoló köhögését hallgatni egész álló nap, még kényszerzubbonyba vagyok száműzve (jelen esetben a lakásom, persze, amit imádok, de mégis...). És ilyenkor az ember már nem akar filmet nézni, nem akar olvasni, feküdni, na azt pláne nem, még akkor sem, (akkor pláne) ha gyakorlatilag csak ezt a három dolgot szabad.

Szóval kész vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a szokásos szuperhétvége... na, az frankón gallyra ment, illetve "becserélve" két húsz (na jó, lehet, hogy harminc) perces sétára.

Mindjárt kezdek hisztis lenni. Vagy nem is mindjárt, hanem mostazonnal.

:-)

Városálom?

Írtó érdekes cikket olvastam a NatGeo magazinban http://www.ng.hu/ Szingapúrról Marc Jacobsontól. Gondoltam, néhány érdekes gondolatot közzéteszek. Kedvcsinálónak.

Az egykori brit gyarmat 3,7 millió polgárának jövedelme ma meghaladja sok európaiét. Hivatalaiban ismeretlen a korrupció, az adók méltányosak, az utcák tiszták, nem látni sem nyomortanyákat, sem hajléktalanokat. A munkanélküliség három százalék körüli, a bankokban hegyekben áll a pénz, gigantikus építkezések vannak, meg szédületes pénzügyi fejlődés. Délkelet- Ázsia Svájcaként említik.

Az eredményekhez azonban rafinált egyensúlyt kell tartani a "mézesmadzag és a korbács" között, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben durva, ellentmondást nem tűrő törvényekkel szabályozzák a dolgokat. Néhány példa: a rágógumit betiltó törvény, a drogcsempészetért halál jár, a Playboy magazint már a '60-as években betiltották, az autók vandál firkálásáért botozás jár, graffitizni úgy lehet, hogy előtte le kell adni a terveket, és majd azok közül kiválasztják, melyik mehet a falra. A sajtószabadság korlátos, csakúgy, mint a szabadságjogok, a parlamentben csak kormánypárti képviselők vannak, egész történelme során mindössze négy (!!) választott ellenzéki képviselő akadt, viszont az "alternatív nézeteket is meghallgató és építő ellenvéleményeknek helyt adó" korméányzati stílus nevében az úgynevezett "meghívott" honatyák beleszólhatnak az ügymenetbe- igaz, ha ellenkeznek, arra nem kell számítaniuk, hogy két ciklust végigvisznek.

Mindezekben nagy szerepe van Lee Kuan Yew egykori miniszterelnökének, aki tudományos alapossággal, kemény kézzel megtervezte a modern Szingapúrt, s aki ilyen-olyan beosztásban több mint négy évtizede irányítja az országot. Vitázik Konfuciusszal, aki szerint az ember jobbá tehető. Szerinte nem, viszont képezni és fegyelmezni lehet.

A szingapúri életérzés tökéletes kifejezője a helyiek szerint a "kiaszu", azaz a "veszítés réme": a diákokat már tíz éves koruktól rangsorolják teljesítményük alapján- jó helyekre pedig csak az elit kerülhet. A szingapúriak elsők akarnak lenni mindenben, a győzelmeket viszont alaposan megkeseríti a veszítéstől való félelem.

Az egyik helyi szerint "Szingapúr olyan, mint egy forró fürdő. Belemerülsz, fölvágod az ereid, s elfolyik az életed. De olyan jó meleg".

Hát ehhez nincs mit hozzátenni. Olvassátok el a cikket. Az öreget meg lehet, hogy valami fejvadász megkereshetné, hogy vágjon itt is rendet.

Kampány

Gyanútlanul elmegy az ember szombat este egy jazzkoncertre, gondolja, majd ott jó lesz. Jó hang, jó zene, kikapcsolódás, jó esetben még katarzis is.

Odáig teljesen rendben van, hogy az eseménynek otthont adó színház direktora köszöntőt mond, pláne, mert a fesztivál nyitóelőadásáról van szó.

De engedtessék meg, hogy felhúzzam a szemöldökömet (meg az agyamat)akkor, amikor direktor úr után országgyűlési képviselő úr is a színpadra lép, és blablázik valami közhelygombócomot a kultúráról köszöntőként.
Tökmindegy, hogy ki, tökmindegy, milyen párt.

Szivárgás van, kérem szépen,kampányidőszak. Ne csodálkozzak, hogy tévébe, újságba, postaládába, számítógépbe, elmébe, életbe szivárog a politika...
.... de hogy még a jazz-be is, na, azt mocskosul utálom.

(Zárójelben: azért, hogy a dolog igazi mélységeit, vagyis inkább cizellált finomságait is lássátok, az igazsághoz hozzátartozik: országgyűlési képviselő úr adott színház sajtófőnökének a pasija. Gondolom tehát nem volt túl nehéz némi kis fellépési lehetőséget biztosítani széles e nyilvánosság előtt...

P.S.: "Van egy ország, ahol álmomban jártam, Magyarország..." )

Vancouver

Ma hajnalban, a záróünnepség bambulása közben jutott eszembe, hogy egy sort sem írtam a téli olimpiáról, pedig teljesen rá voltam kattanva az elmúlt több mint két hétben.
Nem vagyunk egy téli nemzet. "Csak" kettő árva pontocskát szereztünk. De akkor is. Egyszerűen imádtam. Azokat is, akik ezt a két pontot szerezték (a gyorskoris csajok)

A síversenyeket eddig is mindig néztem, főleg a síugrást bírtam, elképesztő, hogy abban a fura szögben milyen oltári hosszúakat lehet repülni, szerintem zseniális.
Most nem kivételeztem, mint az olimpiákon mindig, ezúttal is mindent néztem, igen, még a biatlont, meg az ötven kilométeres sífutást is. Új kedvencem is lett, a snowboard cross, meg a gyorskori. A szánkó és a bob... ezek pedig az extrém sportok között is extrémek, szerintem totálisan eszement dolog 150 kilométeres óránkénti sebességgel száguldani egy jégteknőben gyakorlatilag meztelenül. Na jó, a bobnál van azért némi védettség,de akkor is durva.

Igazából a fantasztikus sportteljesítményeken túl én a versenyek emberi oldaláért vagyok oda. Az esélyesség terhéért. Az esélytelenek nyugalmáért. A könnyekért- a győztesek és a vesztesek könnyeiért. Az ellenfél tiszteletéért, a kiszámíthatatlanságért,a nemes vetélkedésért, az apró nüanszokért, az ezredmásodpercekért, amelyek valakit a mennybe, másvalakit a pokolba taszítanak, a precizitásért, az elszántságért, a küzdésért, az akaratért, az erőért...

Tényleg oltári jó dolog ez a sport.

És még mindig nem vagyok képes sem megérteni, sem pedig elfogadni, ha valaki csak a seggét mereszti, miközben gyártja a fasza kifogásait.