Montázs

Igazándiból még november elsejéhez tartozik, a sajtótermékben megjelent írás, Zsuzska és Kellei kolléga tök megdicsérte, és végre nekem is tetszett valami... Íme,aki nyomtatottat nem olvas. Egy montázs sok-sok dalból,előttük tisztelgve.

"Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár, dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák, aztán sűrű, sötét erdő ölén rátalált az álom, s te ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn, álmos holdfény rád köszön, én arcomat a fénybe fordítom, a perceket újra számolom, és nem sírok, csak bánt a cigarettafüst, attól könnyezem... Én nem tudom, szereted-e még, ha csillagos az ég, keresed-e még, hogy melyik a miénk, mert két, összeillő ember, fénylő, tágra nyílt szemmel..., teli voltunk élettel, szabad volt a szívünk, és én úgy hittem, sosem kell félnünk, de emlékszel? utolsó beszélgetésünket a száguldó mentőautó szirénája szakította félbe, de kérlek, ne félj az elválástól, a távollét olyan, mint a szél, s hiába viharként tombol már a messzi távol, akkor is lesz nyár és szerelem, hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el, mert most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, s bár az esőt felszárítani úgysem tudod, az álmot meg nem álmodni úgysem tudod, de azért vannak a jó barátok, hogy a rég elvesztett álmot visszahozzák néked egy szép napon, akkor is, ha az egy buta kis játék, csak hazudok és elhiszek, és csak várom, hogy kicsi, gyere velem rózsát szedni, és karodba bújnék, mert nem számít, hogy hány év messzeség, csak boldogság, gyere haza...
Szécsi Pál, Máté Péter, Cserháti Zsuzsa, Radics Béla és sokan mások, akik itt hagytak nekünk örökbe egy darabot a szívükből..."