Izgultam. Az előtte lévő napokon is, de akkor és ott, szombat délután a színház stúdiójában, nagyon. Mert onnan már nem volt visszaút. Ott voltak a színészek, a közönség, a barátok, meg a kritikusok versenyére érkezett zsűri... Izgultam, de azért a kíváncsiság nagyobb úr volt: abban a pillanatban az adott színész mit olvas ki, hogy éli át, hogy értelmezi az én életem pillanataiból "lekottázott" darabot. Öt színész (muszáj felsorolnom őket:-)) Terescsik Eszter, Módri Györgyi, Tóth Loon, Máté P. Gábor, Baranyi Péter) és öt írás. A saját kis premierem.
Meg kell, hogy mondjam, nagyon érdekes élmény volt (az a "hihetetlen, de élmény" kategória). Próbáltam egyáltalán nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de aztán kicsit átértékelődtek bennem a dolgok. Mert ez az egész ott, nagyon, de nagyon jó volt, és igenis, nagy dolog! Érdekes volt hallani a mondataimat más szájából, és a színészek olyan jól csinálták, hogy le voltam nyűgözve. Néhány pillanatra még arról is meg bírtam feledkezni, hogy ezek az én mondataim, csak hallgattam őket, kívülről, már-már levegőt sem véve, hogy "húúú, basszus, ez tök jó". Nem is nagyon tudok mást mondani, mint hogy köszi az ötletet és a lehetőséget a Robinak, mert kaptam egy löketet, egy kis visszajelzést, hogy van, amiért érdemes csinálni, fennmaradni, nem belesüppedni a mocsárba, kellene ilyen többször, hogy az ember megméressen, erőre kapjon, és szembesüljön azzal újra és újra, hogy a lelke...
Boldog voltam.
És jó volt ez arra is, hogy az ember megtudja, ki a fontos neki, és kinek fontos ő. Nem árt ezzel tisztában lenni.
Úgyhogy köszi, mégegyszer, mindenkinek, aki ott volt, vagy nem volt ott, de gondolt rám :-))
Nem mellesleg pedig a kritikusok versenye is fantasztikus volt szerintem (és mások szerint is), jó volt az ötlet, a megvalósítás, a darabok, a feladat, a kihívás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése