Kiruccantunk,

hát ezért volt a több mint egyhetes szünet, Kedves Mindenki, aki így vagy úgy, de valamelyest figyelemmel kíséri életem történéseit.

Szóóóval, (szinte napra pontosan) 7 (!!!!) éves munkaviszonyom alatt először fordult elő, hogy nyaralás címszó alatt nem szeptember elején-közepén-végén mentem először szabadságra. Mit ne mondjak, kellett is, mert az utolsó napok-hetek gyakorlatilag élet-halál harcban teltek, és ez nem túlzás. Talán kissé túlvállaltam mindenféle dolgaimat, melynek következtében a szabi előtti héten napi két-három órára koncentrálódott az alvásom, és hát aki látott, tudja, péntekre már tényleg csak a túlélésre játszottam...

Nah, de mindegy, ez már a múlt, végül is június utsó péntekén útnak indultuk tesómmal meg Peti nevű férjével, és a leggyönyörűségesebb-kedvenc kilenc hónapos Dóra (alias Szilvásgombócfej, Pufi) unokahúgommal Erdélybe, ahol még nem jártam, viszont nagyon szerettem volna régóta. Éppen ezért jött kapóra Peti nagypapalátogató és osztálytalálkozós akciója, ugyanis bébiszitternek felkérve magukkal vittek: kellemeset a hasznossal, ugye...

Minden esetre az utazás valami teljesen más dimenziója nyílt meg előttem így, Dóra által, ugyanis gyakorlatban is megtapasztaltam:milyen hihhhhhhetetlen logisztika gyerekkel kitenni a lábunkat bárhova is.

Már az elindulás is gáz volt, simán túltettünk minden török vendégmunkáson, már ami a csomagok számát illeti: babakocsi, utazóágy, külön babaedények, bébikaja hegyek, babavíz, pelenka, négy tonna ruha a gyereknek (lebukja, összenyálazza, bekakil, hideg lesz, meleg lesz, esik, nem esik......), nem akarom tovább ragozni, lényeg, a lényeg, a tervezett 10-11 órás indulás helyett délután 1-kor még az udvaron álltunk tanácstalanul a hatalmas családi autó körül úgy hatszáznegyvenkilenc csomaggal, hogy mit, hova préseljünk be. A végeredmény: Petinek nem igazán kellett használni a megtett 1600 kilométeres úton a visszapillantót, mert ki nem látott, és én sem láttam a cuccoktól az egyébként mellettem ülő gyereket a gyerekülésben. Úgyhogy az elején már felvázolt állapotomban gondolom nem tűnik túlzásnak, hogy amikor a határ túloldalán fent a hegyekben éjfélkor nem sokkal a cél előtt felhőszakadást kaptunk, az utolsó utáni erőmet szedtem össze, hogy kibírjam valahogy összeomlás nélkül (tisztára, mint a filmben, Michael Douglass...)

Az utazás-gyerek kérdéshez még csak annyit, hogy nyilván egy csomó napi kötöttséget jelentett a reggeli-tízórai-alvás-ebéd-alvás-uzsonna-fürdés-alvás tengely, még akkor is, ha azt muszáj hozzátennem: Pufi a létező legjobb 9 hónapos útitárs volt, ugyanis hihetetlenül fegyelmezett és édes volt, (én nyűgösebb voltam, az tuti), mindenkire vigyorgott szokás szerint, és csak a hazafelé vezető úton Budapest környékén fogyott el a türelme, de a Halász Judit összes+ rajzfilmslágerek+ mondókák egész jól megnyugtatták (pedig szegénynek élmény lehetett hallgatni, amint hárman nózázzuk neki a Nagy Hohoho Horgászt).
No, de ezt nem is érdemes tovább ragozni, gondolom, értitek, gyerekesek, ti pedig pontosan tudjátok, miről beszélek...

És akkor Erdély... Nagyon szép, jó, hihetetlen érdekes történeteket hallottam, főleg Tamás bácsi (Peti nagypapa) jóvoltából, főleg az igazisága tetszett az egésznek, az igazi emberek, az arcok, a pillanatok, az erkölcsi értékek, amelyek még vannak, amelyekben hisznek, amelyek mentén élnek, meg az igazi ízek, a nyugalom, az erdők, a hegyek, falvak.... Szóval az első benyomás pozitív, bár mint azt a tesómnak is megjegyeztem, azért egy Ibusz társasutazásra még be kell neveznem valami felnőtt társasággal, hogy bepótoljam a most kihagyottakat :-))) és ez persze abszolút nem panasz, vissza kell menni, és az igazsághoz mindenféleképp hozzátartozik, hogy írtó sokat röhögtünk, és igazán nagyon jó társaságban töltöttem a hetet :-))

Hát, nagyjából ennyi. Tegnap este aztán a hiányzott kedvenc helyek-kávék-ételek Füreden a kedvenc emberekkel :-))), ma meg igazi családi idill, kutya, gyerekek, foci, 9 éves Arni unokatesómnak ajándékba hozott malom játék partyk, amelyben túl sok babér nekem nem termett, mert szét alázott az összes kölyök, a tesóm, apukám, meg mindenki, aki tegnap délután épp arra járt... Aztán meg talán két hét után végére-végre egy kis futás, BB-vel meghódítottuk jóóól a kerékpárutat Szentkirályig oda-vissza.

Huhhh, és ma nagyon hosszú voltam. Remélem, kitartottatok a végéig :-)