Mondjam vagy ne?

Egy-két nappal ezelőtt az indexen olvastam egy bejegyzést a nagy hírű, budapesti étteremről, a Kárpátiáról. Mint a bejegyzés írójától és a kommentelőktől kiderült, a hely finoman szólva is túlértékelt a közbeszédben, a turisták lehúzására szakosodik, ráadásul a pincérek is oltári bunkók voltak. A bejegyzés írójánál több dolog mellett felmerült az is, hogy vajon szóvá kellett volna-e tennie ezt az egész furán sikerült vacsora sztorit... Természetesen a válasz igen volt, de csak elméletileg, gyakorlatilag azonban édesanyuka szülinapi vacsorájáról volt szó, mégsem túl szerencsés cirkuszolni...

Itt jön a képbe az, hogy egy héttel ezelőtt egy kellemes, napsütéses kávézós délutánon Ildivel épp ezt a témát (is) fejtegettük. Hogy most akkor most szóljon az ember, ha nem tetszik neki valami, (fel/kiszolgálás, mosoly nélküliség, figyelmetlenség, ár-érték arány köszönő viszonyban sem léte, vagy éppen konkrétan egy átb'szás...) vagy hallgasson, nyelje vissza az indulatait, és legyintsem egyet, mert úgyis falra hányt borsó az egész? Persze, mi is rögtön oda lyukadtunk ki, hogy igenigenigen. Szólni kell. Nem annyiban hagyni. Megmondani. Segíteni nekik a kritikánkkal, észrevételeinkkel. Jobb esetben ugyanis nem köcsögösködésnek, hanem segíségnek veszik, és talán még meg is köszönik.

Nekem az utóbbi időben két konkrát esetem volt, ami "bennem maradt", és mondhatom, utálom is magam kellőképp. Az egyik a Schőnig cukrászda savanyú csokis marcipán tortája, a másik meg egy bacardi nélküli mojito, ami, ugye, elég érdekes. Mondhatjuk persze úgyis, hogy alkoholmentes mojito, de hát annak ugye meg mi értelme van (akkor limonádét kértem volna)... A cukrászdánál mentségemre szóljon, hogy csak itthon ettük (volna) meg szülinapos barátnőmmel, a mojitónál meg olyan hirtelen sarkon fordult a pincér lány, hogy még a számat sem bírtam kinyitni... Mindegy, ez nem mentség, tudom.

Lényeg, hogy a vendég átvágására különösen allergiás vagyok. Hál'Istennek talán egyre kevesebb helyen próbálják meg hülyének nézni a kedves vendéget, de még mindig vannak ilyenek. Meg olyanok, akiket baromira nem érdekel, ha bemész az üzletbe, mert nem köszönnek,nyugodtan lakkozgatják tovább a körmüket, telefonálják hangosan a szerelmi életüket, nem bírnak mosolyogni (egy szállodaigazgatótól hallottam egyszer, hogy "az a vendéglős,aki nem tud mosolygoni, menjen el vendégnek"- szerintem baromnira jó és igaz), nem fogják fel, hogy szolgáltatnak, hogy a pénzéért az ember bizonyos dolgokat el is vár(na).

No, de tudjátok, miről próbálok itten beszélni. Lényeg, hogy nem szabad magunkat kínosan érezni, hanem igenis észre kell venni, meg kell jegyezni, kritikát kell mondani. (Persze, csakis a megfelelő hangsúllyal. )Különben soha semmi nem lesz ebből a kurva országból.