"Húúú, de régen láttalak, hogy vagy?"- fogadott tegnap a piacon a kedvenc standomon az eladó csaj. Nem ismerjük egymást, csak onnan, tőle, a paradicsomok és almák világából, de ez épp elég ahhoz, hogy rég nem látott kedves ismerősként köszöntsük egymást. Ez jár a törzsvendégnek, akkor is, ha néha önhibáján kívül hűtlen, és kénytelen valamelyik késő estig, éjszakáig nyitva tartó hipermarketre fanyalodni.
És ha az ember törzsvendég, akkor nem számít az sem, hogy szerintem a piac majd' legdrágább standjához hű. Mert a kedves szó, a figyelem, a kedves kínálás, a finom, friss eper megéri a pénzét.
Nem úgy a kedvenc benzinkutam, ahol viszont sajnálattal vettem tudomásul, hogy a hosszú évek alatt jóóól "bejáratódott" személyzet csaknem egésze lecserélődött. Így már pedig egyáltalán nem az igazi. Alig van ismerős arc a srácok között, akik mindig készségesen igyekeztek nekem tankolni, megnézték a gumi nyomást, és mindeközben kiválóan elcseverésztünk mindenféléről. Bent a pénztárcnál aztán folytatódott ugyanez, a pénztáros csajok mosolyogva fogadtak, egy "hogy vagy?, rég láttalak, fáradtnak tűnsz, meddig dolgozol még?" kölcsönösen mindig elhangzott... Most meg nemhogy mosoly nincs, de annak is örülhetek, ha nem vágják hozzám a smart kártyámat. Hülyeség volt hagyni a főnököktől, hogy elmenjenek... Az ilyen emberekre vigyázni kell. Megbecsülni. Értékelni a munkájukat. Hisz már-már védjegyek, vagy mi.
Nincsen jól ez így. Ebben az idegbajos, frusztrált, rohanó világban pontosan az ilyen törzshelyek, régi arcok jelentik a biztos pontot. A biztonságot. Egy kis hazaérkezést. És akkor a kedvenc kávézóról, étteremről, gofrisról még nem is szóltam. Ahol már tudják, hogy a kávét, teát, levest, fagyit, hogyan, mivel...
Kell is ez az embernek. Nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése