X faktor kontra Megasztár

Mondhatni, a showbiznisz világa gigászi ütközetének lehettünk tanúi mi, mind a 2 millió 798 ezren (de tényleg: az X-Faktor 1 millió 770 ezer embert érdekelt a Nielsen statisztikai adatai alapján, míg a Megasztárra mindössze 1 millió 28 ezer néző kapcsolt.) akik szombat este a kanapéba süppedve kapcsolgattunk a két tehetségkutató között. Nos, én aztán nem mennék bele a két kereskedelmi televízió közötti harcba,miután nem igazán nézek tévét, és valószínűleg azon kevesek közé tartozom a bolygón, akik nagy örömmel cipelték vissza az egy hónapos ingyen próba után a digitális boxot az upc-nek, mert bőven elég negyven csatorna között nem találni semmi értelmeset, mint 140 között szörfözve idegbajt kapni. No, de ez most mindegy is, mert Megasztár van, meg X- Faktor, majdhogynem kötelező lesz nézni. Valamelyiket. Hogy melyiket, még nem tudni, de már előre látom a bulvárlapok szalagcímét: "Az ország két részre szakad".

BB meg én valószínűleg a többséghez tartoztunk azzal, hogy kapcsolgattunk ide-oda, és hál Istennek két részre sem szakadtunk, mert hamar állást foglaltunk. Miután mindkét műsorban az ordenáré tehetségteleneket illetve a nagyon is tehetségeseket mutogatták, ezért az izgalmat vagy a szimpátiát nagyrészt a zsűri dönti el. No és itt már nem volt kérdés: a számomra meglepően unott és a most nem is igazán vicces Geszti, a (sajnos most nem eléggé) tapló Nagyferó, a szerepét qvára nem találó, semmi hasznosat mondani nem tudó Keresztes Ildikó és a producer gyerek Malek Miklós (na jó, abban megegyeztünk, hogy legalább igazán helyes fiú) köszönőviszonyba nem léphet a jól bevált Presser-Eszenyi-Fridi-Mester négyeshez képest. Ők legalább viccesek, Enikő imádnivaló, éppen kellő mértékben b'sztatják egymást meg a szerencsétlenkedőket... szóval valahogy a másik csapat túl kiszámított, túl mesterkélt és béna zsűrijét nézve nem volt kérdés...
Persze, a hozzáértők szerint az igazi izgalom akkor lesz, amikor az X Faktorban már a zsűritag-mentorok egymással (is) versengenek... hát nem tudom, majd meglátjuk. ezen majd úgyis jól el lehet csámcsogni hónapokig.

no comment

Plasztik szerelem (avagy Lars and the real girl)

"Vendégem van."- kezdi a fiú. A félénk, fura, antiszociális Lars, akitől gyakorlatilag már az is nagy csoda, hogy egyáltalán beszél. Az, hogy a vendég egy lány, pedig minden képzeletet felülmúl. Legalábbis a szomszédban lakó testvér és annak (elképesztően édes) felesége így éli meg a fent elhangzott mondatot, a kert végi kisházban lakó Lars ugyanis gyakorlatilag bármiféle kommunikációra képtelen bárkivel. A helyzet éppen ezért meglepő, ám a szerető családtagok kitörő és őszinte lelkesedéssel fogadják a hírt. Vagyis a lányt. Biancát, "aki nem nagyon beszéli a nyelvünket", ja és még valami: kerekesszékben ül. Bianca egyébként misszionárius. Pontosabban csak volt. Apácáknál nevelkedett, de most tanulmányi szabin van, hogy megtapasztalja a világi életet.

Nem mellesleg: Bianca egy, az internetről rendelt guminő. (Nemcsak egy sima guminő, hanem egy olyan, akinek minden paraméterét ki lehetett választani)
Oké: elsőre tényleg durva, ha az ember tesója a szerelmeként egy gumibabát visz a családi vacsorára. Na, de mégis ki tilthatja meg azt, hogy a szerelem bármilyen alakot öltsön?!

És Bianca tényleg nem csak egy egyszerű guminő. Bianca megváltoztatja Lars, s a körülötte lévő közösség egész életét. Mert a helyi háziorvos-pszichológus tanácsára a testvér és felesége úgy döntenek, hogy Lars érdekében belemennek Lars játékába, a képzelt valódi világába. Csakúgy, mint az egész kisváros minden lakója. Így aztán Bianca helyet kap az iskolatanácsban, modellkedik a helyi butikban, Biancának programokat szerveznek, Biancával egyszerűen számolva van. És persze Biancát mindenki imádja.
A szerelem folydogál a maga szokásos medrében- idill, boldogság, néha kis veszekedés, mígnem színre nem lép egy "igazi" lány az irodából, s aztán felmerül a kérdés: mi lesz Biancával. És mi lesz Lars-szal. ..

Naná, hogy nem mondom el. Meg kell nézni. Kicsit őrült, de vicces, tanulságos, és mindenképpen roppantul szerethető független amerikai film. Mindösszesen 307 forint a teszkóban. BB talált rá. Egy kincs :-)

Tessék mondani, merre van Európa?

...Jutott eszembe, amikor álltam ma sorban a stadion melletti kis postánál. A netbanknak köszönhetően ez egy ritka pillanat volt, de arra épp elegendő, hogy kábé egy jó fél évre megint elvegye a kedvem a postára járástól.

A szituáció: mini ügyféltér, benne kanyargott hét-nyolc ember, plusz két bébi. Büdös van, egyetlen ablak működik, még kettőnél ülnek ügyfélszolgálatos nők, csak nem tudtam, minek. Az emberek egymás nyakában lihegnek- utálom, ha valaki a nyakamban liheg, kivéve persze, ha azt én is akarom, de ez nyilván nem az a helyzet volt.
Egy öreg pasas (előttem legalább öttel) az ablakhoz lép, nyújtja a kártyáját.
-Harmincat kérek, ha van rajta annyi.
-De milyen harmincat?! Ezt így nem értem- morog a pénztáros, pedig nyilván egyértelmű volt, hogy a fickó nem harmincmilliót akar kivenni a kispostán sorbanállva.
-Harmincezret, ha van rajta annyi- mondja az ürge.
-Pin kódot üsse be!
-Üsse má' be legyen szíves, hogy KETTŐ-NULLA-HAT-HÉT mondja lassan, tagoltan a faszi, úgy, hogy lehetőleg még a mellette lévő Chianti étterem vendégei is jól hallják a pin-kódját.

Előttem és mögöttem a sorban mindenki kiakadva, fejcsóválva próbálja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, hogy hogy a fenébe engedhető meg a XXI. században, hogy nem lehet kulturáltan elintézni a pénzügyeket, mégis hogy képzeli a Magyar Posta, hogy ilyen szolgáltatást nyújt?!
Mert én nem, nem szeretném tudni:
- kinek, mi a pin-kódja
-van- e egyáltalán pin-kódja,
-mit ad fel
-mit vesz fel
-mennyit fizet
-illetve: fürdött- e előző este.

Normális országokban (sőőőőőt, csak, hogy a kivétel erősítse a szabályt, múltkor konstatáltam, hogy a belvárosi postán is végre valahára) szóval egyetlen sor áll, reptéri minikordonnal leválasztva, és az épp aktuálisan szabaduló ablaknál bármit azaz b á r m i t el lehet intézni.

Mozgááááááás!

"Te, hogy ez a futás milyen zseniális dolog"- hívott fel Gaáljúlianna, én meg örültem, de nagyon, hogy a futást hirdető hittérítő munkám eddigi egyetlen gyümölcse elégedett :-)

A tegnapi - térdfájás ismételt előtérbe kerülése miatt kissé nyögvenyelős - futás után én ma végre megint spinningeltem (itt is van egy megtérítettem, Rita, a kozmetikus lánya bigott bicajos lett), és elképesztően jó volt.
Amikor érzi az ember, hogy méterről-méterre, izzadságcseppről-izzadságcseppre adja ki magából azt a sok mentális koszt meg szennyet, amit kénytelen magába szívni nap mint nap.

Aki nem csinál semmit, csak punnyad, azt továbbra sem értem, hogy a fenébe bírja túlélni az életet.

the art of doing nothing...

egy ilyen energiazabáló hétfő után és előtt és közben jó tudni,
hogy
mi ketten
nagyon, de nagyon tudjuk - és tesszük is-, hogyan is kell igazából élni.
Édes semmittevés (nagyon is izgalmas és mozgalmas) - tökélyre fejlesztve.

És igen, most lehet nyugodtan irigykedni. Van itt hely bőven.

No comment

szétröhögtük az agyunkat :-)