Bírom, (pontosabban szólva inkább kezd elegem lenni abból...), hogy annyira kurvára okosak bírunk lenni a mások életével kapcsolatban. (igen, esetenként én is-meaculpa)
Hogy mikor, mit, hogyan kellene, kellett volna lépni, mondani, reagálni, tenni, viselkedni, érezni.
Csak azt meg mindig jól elfelejtjük, hogy a mások élete abban különbözik a miénktől, hogy azt objektíven látjuk. A puszta tények alapján. Kristálytiszta logikával. Ész érvekkel. Így aztán baromira könnyű ítélkezni is. Mert hát ha "x+7=9, akkor x=2, neeem?"
Jah, hogy az a másik mindeközben a saját életét nem pusztán észérvekkel éli, hanem az érzelmeivel (ami ugye általában felülír mindent), a megérzéseivel, az ösztöneivel, s néha nem számít semmi és senki?!
Van, hogy elég a jótanácsokból. És ilyenkor nem árt magunkban újra tudatosítani, hogy az életben egyetlen szabály van, hogy: nincs szabály. Hogy minden, és annak az ellenkezője is megtörténhet. Hogy nincs patikamérlegen kimért és matematikai képletekkel meghatározott jó vagy rossz, igaz vagy hamis. Csakis az van, hogy éppen abban a pillanatban nekünk a saját életünkben mi a jó, a helyes. És ez lehet, hogy mások szerint tökhülyeség, hogy "naeztazértmárnem", meg "éneztmárnemcsinálnám/nem így csinálnám aztuti", de ez nem számít. Nem ez számít. Mert nem más, hanem én élem a saját életem. Én döntök úgy, ahogy, akkor, amikor, teszem azt, amit, azzal, akivel, addig, ameddig... A saját útját mindenkinek magának kell megjárni.
És tudom, hogy ez az egész egy kurva hullámvasút. Hogy egyszer nagyon fent, aztán meg nagyon lent, és közben a gyomrunk meg a fejünk is bánja, és néha szédülünk, meg sikítunk, hol örömünkben, hol meg fájdalmunkban, néha göröcsösen kapaszkodunk, máskor meg gátlások nélkül, szabadon szárnyalunk, néha a sírástól, néha meg a nevetéstől könnyezünk, és kanyarok meg szakadékok is jönnek, tök váratlanul, gyorsan, felkészületlenül szippantanak be.
De legalább érezzük, hogy élünk.
Személy szerint inkább a kockázat, amivel vagy nyerek vagy veszítek, mint a biztos középszerűség.
Nem, köszi. A langyos húslevest utálom. És ebben nincs alku.
P.S.: Tökmástéma: most hallottam a tévében ezt a mondatot, tetszett, és leírom ide, hogy fennmaradjon az utókornak, ha már úgyis olyan régi...
"Boldog az, aki felülemelkedik a hétköznapi ügyeken"
/Horatius/
2 megjegyzés:
ezután a bejegyzés után nem tudok okos lenni, de úgy megjegyzem a két biancát 2006-ból...tényleg utoljára, hogy leírva is halld :)
kérlekkérlek, okos ne is legyél.
a két bianca pont elég lesz :-))
Megjegyzés küldése