2009. augusztus 7., péntek

Újságból idézve...


(magamtól)


Bírom ezeket a langyos,
bágyadt, néha
meg viharos nyári estéket,
amikor mindenféle
külön indok nélkül
lehet bort iszogatni,
teraszra kiülni, a
héten harmadszor is
tojásos lecsót vacsorázni,
még egy fesztiválra
elmenni, andalogni,
jazzt hallgatni,
és könnyû nem tudomást
venni arról, hogy
sok a munka, kevés a
pénz, idióta az ország,
válságban a világ, de
nem, ez most nem érdekel
senkit, mert sokkal
fontosabb, hogy tegyünk-
e csípôset a lecsóba,
vagy hogy megbontsuk-
e még azt a
rozét is, és közben
végre rájöttünk arra is,
hogy ne túl-, hanem
megélni akarjuk az
életünket...

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

"A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték"
Jó látni (olvasni), hogy van valaki, aki ezt nem engedi!
Csípős lecsó roséval. Hm, tetszik...

nik írta...

Én az ilyen mondatokon legfeljebb oltárian felhúzom magam. És eszem ágában sincs engedni, vagy a kelleténél nagyobb mértékben foglalkozni a sok hülyeséggel, pláne nem "lenyesett szárnnyal halottas estéket" tölteni, Jééééézusom!!! (kitől van ez az idézet amúgy?)
Vannak még terveim, és azok között baromira nem szerepel, hogy felkössem magam.
Úgyhogy éljen a lecsó :-))

nik írta...

(megjegyzem persze ez nem jelenti azt, hogy én nem bírok nagggyon kiakadni és bosszankodni a dolgok menetén.)

nik írta...

Közben persze utánanéztem, Ady, A Duna vallomása még 1907-ből. Egyben is más a vers, meg 1907 is más, érthető, miért ír úgy, de most aztán nem megyek bele verselemzésbe...