arról a régi házról, abban a szűk kis utcácskában, olyan villa-féleség, amelyik kissé olyan ütött-kopott, de nem baj, ez nem zavarja, mert múltja van, és mesélnek benne a kövek, és elképzeli, amint ráérősen festi azt a zöld zsalugátert, utána meg pihen kicsit a kertben, a buja, szabálytalan, délies "rendben" ültetett leanderek meg olajfák között,ahol szőlő is van, persze, kezében egy pohár borral, miközben az orrába finoman kúszik a bazsalikomos-kakukkfüves-paradicsomos penne illata (igen, egy kis fokhagyma mindenképpen kell bele), mert bizony főzöcskézik is, és olvasgat, meg ír, meg beszélget, és finom kávét is iszik, és a napsugarakat figyeli, meg a felhőket, és táncol, meg énekel, és jól van és boldog, mert itt valahogy mindenki az, és nem érti, miért tudnak ezek a déliek itt valamit jobban, mint mi, dehát éppen azért jött ide, Toszkánába, hogy megértse a titkot, megtudja végre igazándiból, mitől döglik a légy, vagyis inkább mitől olyan nagyon élet ez az élet,
és azt gondolja, hogy egy jó nagy hülye, aki szerint az ábrándozás az élet megrontója, mert ha néha ábrándozni (álmodni?) kell, akkor azt kell,
mert ha már /aki már azt sem, az régen rossz....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése