Nagy álom, nagy utazás, Nagy Alma

Az úgy volt, hogy egy dologban biztos voltam mindig, hogy majd elmegyek oda, és hogy az majd nagyon jó lesz (oké, igazándiból tudom, hogy imádni fogom), de a kulcsszó hosszú évekig az volt, hogy "majd", most meg egyszerre vagyok izgatott és kíváncsi és félős és bátor és tele kérdőjelekkel meg várakozással meg örömmel és számolom a perceket és gombócban van a gyomrom, de leginkább az érdekel, az az első pillanat, hogy akkor mi lesz, amikor ott állok majd tényleg, és akkor szívesen látnám magam kívülről... de most már abszolút testközelben a "majd", konkrétan HOLNAP (basszus, naggggggyon durva), szóval 24 óra múlva ilyenkor választ kapok a kérdéseimre... :-))) ... és "túlesek rajta végre" :-)))

Végrevalahára.

Tessék drukkolni.

Mindenért.

Kispadon

Az szar, amikor a kispadon kell ülni, és legfeljebb a pontokat számolni, meg kiabálni, amikor a csapatod éppen küzd, és játszik, és hajt,

és az meg aztán pláne nagyon szar, hogy a heti sok futáshoz szokott lábak nem tudnak futni, a mozgáshoz szokott test meg lélek nem bír megszabadulni a feleslegtől,

úgyhogy valamit csinálni kell,

mert ezt a fájást, lazulást, lustulást, semmittevést utálom már, de NAGYON...

Az egészben legfeljebb egy jó van (de az nagyon) , hogy igazoltan kérhetek mindig finimasszázst :-))

És másnap. The Hangover

Az úgy van, hogy felkelsz a haverokkal, naná, hogy Vegasban, a luxushotel luxuslakosztálya meg úgy néz ki, mint egy bomba robbantotta övezet. Józanodás közben a gardróbból még előkerül a világ legcukibb babája, a fürdőszobában meg egy bazinagy tigris pihenget, akiről hamar kiderül, hogy pechjükre Mike Tysoné. (Viszont hogy a tyúkot honnan szerezték- na, ez nem derült ki...) Hab a tortán, hogy a másnap házasodó vőlegény viszont nincs sehol. Ciki vagy pech, mondhatnánk, az eset azonban leginkább roppantul kínos, ugyanis a díszes kis társaság abszolúte nem bír összeszedni egyetlen értékelhető mozzanatot sem az elmúlt éjszakából. Pedig muszáj lesz.

Hogy lehet-e még újat mondani egy filmben, ami egy vegasi legénybúcsúról szól?! Hogy van élet a kurvákon, meztelen, nagymellű bártáncosnőkön, szexdrogokon, félreb'szásokon, transzvesztitákon, homokos pincéreken túl?! Hát van. Legalábbis Todd Phillipsnek sikerült.

Nah, nem azért, mert a történet annnyira eredeti lenne, a karakterek viszont annál inkább. A helyes kis vőlegény, arájának kissé defektes bátyja, az elképesztően belevaló, szexi, jó dumás, tanárúr (személyes kedvencem, Buksi, alias Bradley Cooper), a betokosodott orvos barát, aki "csak" fogorvos, no meg annak jövendőbelije, akihez képest egy igazi vérszívó legfeljebb annyira veszélyes, mint egy plüssoroszlán. Jah, meg az ara papája, na, az nagy fazon, még a kedvenc oldtimer Mercijét is kölcsönadta a vegasi kirándulásra.

Szóval, ott van a feladat, hogy ezekből az aprócska, itt-ott elcsípett emlékmorzsákból összerakják az elmúlt éjszakát, és találják meg a haverjukat.

Nagy fazonok, nagy dumák, oltári nagy röhögés. Eredeti, szellemes, vicces, meg kell nézni.

Visszaszámlálás

Repülőjegy, hotel lefoglalva, beutazási kérelem megadva, útikönyv szorgalmasan lapozgatva, izgalom egyre a tetőfok felé közelítve,

a kocka meg elvetve,

már csak pontkéthétésmegyek,

végre,

valahára...

Ez van

Most akkor lesz vagy nem lesz?

Tudom én, hogy kevés a fa, drága a papír, van internet, meg kit érdekelnek a tegnapi hírek, de akkor is... szaga van, meg lehet fogni, magunkkal vinni, mert valóságos, krumplit meg ablakot pucolni vele, rajta, és még persze sokminden, nem csak ennyire sovány érveim lennének még... de kezdésnek itt van ez a cikk...

http://index.hu/tech/net/2009/06/13/ki_olte_meg_a_nyomtatott_sajtot/

Tudom? Érzem?

"Amikor cselekednünk kellene, túl sokat habozunk"- olvastam egy Joshi Bharattal készült interjúban. Az most tökmindegy, ki mit gondol a pasiról, én sosem láttam a showját, nem is érdekel, viszont mondott egy-két érdekes gondolatot erről a mi nyugati világunkról. Például azt is, hogy a legnagyobb rákfenéje a logika. Mert nem szabad mindig gondolkodni, egyszerűen csak csinálni kell. Mert a logika néha túl vaskos és durva, a megérzés viszont finom. Ezért néha-néha ki kell próbálni, hogy csökkentjük a logikát.

És néha-néha csak hagyni kell, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. Nem magyarázgatni, csak szimplán bízni a megérzésünkben, hogy ez most jó. Hagyni magunkat elvinni, akár egy bazi nagy hullámmal is. Mert "csak úgy" éreztük, hogy most ezt így kell. Mert így jó. Talán nem nagyon van rá magyarázat, vagy talán van, de minek is magyarázni... Vagy méginkább, mert egyszerűen a magyarázat maga az, hogy "mert így éreztem, mert így tartottam jónak". Hinni abban, hogy amit őszintén tesz, gondol, mond az ember, az nem lehet rossz vagy ciki. Csak igaz. És az jó, mert felszabadít. És akkor még lehet örülni is. Plusz ha jól belegondolunk, a megérzéseink még sosem hagytak minket cserben. Már ha figyeltünk rájuk, csendben maradtunk és meghallottuk őket. Ez az amit néha jól elfelejtünk. Csendben maradni, meghallani.

Szóval egyet értek Joshival. Meg kéne találni (ebben is) azt a kényes egyensúlyt. Meg nem elfelejteni, hogy "Azok az emberek, akik teljesen végiggondolnak mindent, mielőtt egyet lépnének, az egész életüket fél lábon töltik".

Nekem speciel kurvára fáj a jobb térdem, úgyhogy eszem ágában nincs fél lábon... :-)

Két dudás esete egyetlen csárdával

két fél az egy egész, szoktuk volt mondani, aztán elgondolkodtam ezen ma, pontosabban egy igen kellemes hangvételű interjú közben került elő a szó erről a témáról egy házaspárral, akik külön-külön is igencsak értékes és sikeres emberek, együtt aztán meg pláne. Igazándiból csak megerősítették, amit eddig is gondoltam, tudtam... Hogy két félből nem lesz egy egész. Mert aki csak fél, az fél. Az fél (mi több, az is lehet, hogy irigy) a másik sikeritől, kudarcától, önmagától. Azok sosem tudják erősíteni, ha kell, húzni, inspirálni a másikat, mert nincsenek meg önmaguk teljességében, azaz valami hiányzik. Hiányzik valami, amit jól rá lehet fogni a másikra, lehet vele jókat veszekedni, mikor a hiba nem a másik, hanem a saját készülékünkben van. Csak egyszerűbb mindig másra kenni.

Ellenben ha két egész kerül össze, az erő megsokszorozódik. Mert egyik is, másik is biztos önmagában, megáll a saját lábán, nem akar támaszkodni, a másik erejét szívni, belőle élni, vagy ha mégis, akkor ez kölcsönös, mert neki is vagy ereje, és rá is lehet támaszkodni- mikor, mire van szükség. Nincs féltékenység, találgatás, baszogatás, mi több, félelem és bizonytalanság, mert biztos magában, ezért a másikban is, meg az "együtt"-ben is. És aki igazán erős és sikeres az csak ilyen igazán erős és sikeres személyiséget bír el maga mellett, mert nincs más lehetősége. Mert a másik, a "nem olyan" az nem alternatíva. Azt nem lehet tisztelni, arra nem lehet felnézni, büszkének lenni.

szóval igenis megfér két dudás egy csárdában. Lehet, hogy más szólamon játszanak, de mindketten profin, úgyhogy kurva jól szól a dolog.

Kontraszt

az úgy volt, hogy csak jött egy hétvége (igen, mint az álom éjjel), jött és tökéletes lett,

aztán meg egy stop táblát totálisan figyelmen kívül hagyó baromállat lada samarás hajszál híján tönkrevágta az egészet, meg azét a futni induló pasiét is,

és ilyenkor megint elgondolkodik az ember a carpe diem-en meg az elszalasztott pillanatokon, hogy akkor most hogy is van ez, de szerencsére az a hajszál azért ott volt, meg különben is, ki mondta, hogy az élet nem egy kurva veszélyes üzem,

de azért a lényeg mégiscsak az, hogy most már hivatalos: az utóbbi száz év legjobb májusa volt ez a mostani. A többi meg nem számít.