El beso del Final

Ma az alábbiak után mégegyszer bejelentkezem, mert rákattantam most erre a finom, genetikailag szomorúra kódolt, talán éppen ezért gyönyörű spanyol zenére, és most agyba-főbe ezt hallgatom, gondoltam, megmutatom, egy kis ízelítő, de sok ilyen jó van...

Van úgy,

hogy egy este egyszerűen csak úgy jó, önmagától, minden erőlködés nélkül, talán éppen ezért, a beszélgetéseivel, a fényeivel, a hangjaival, a zenéjével, a borral, az éltető-kikapcsoló-relaxáló-felszabadító balcsis úszással, még akkor is, ha ez csak egy egyszerű szerda. Vagy talán éppen ezért...

..."mert a szépség mindenütt ott van. Nem rajta múlik, hogy nem látjuk..."

Háromezer,

vagyis még ennél is több kattintást ért el a mai napra a kib(l)ogozhatatlan, hála Nektek, akik direkt vagy véletlenül néha erre jártok, beköszöntök, hallgattok, hozzá szóltok, olvastok, bátorítotok... Köszönet érte :-))

...és ezen a sok-sok futástól megfáradt izmokkal átvészelt kicsit melankólikus napon éppen ezt a dalt hallgattam, gyönyörű...

Katarzisok(k)

Katarzis: Arisztotelész szerint a tragédia folyamán a főhősben és a nézőben bekövetkező megrendült, emelkedett, megtisztult lelkiállapot.

Hát, pontosan ezt éreztem a fantasztikus pénteki operaelőadás, azaz Miklósa Erika és Ramon Vargas után, no meg aztán nehogy elfelejtkezzek Herbie Hancock csütörtöki koncertjéről sem...

Szóval,elgondolkodtatott ez a katarzis kérdés, ugyanis számomra igencsak fontos mérőeszköze a művészeti alkotásoknak. Feltételezem persze, nem vagyok ezzel így egyedül, de valahogy tényleg zseniális érzés átélni újra meg újra azt, hogy csak figyelsz, kizárva mindent a fejedből, a külvilágból, csak hallgatod a zenét, és hagyod, amint minden egyes sejtedet átjárják a hangok... Csodálatos. Nem is tudom én ezt nagyon ragozni tovább, aki látta-hallotta őket bárhol, bármikor, vagy épp most a Veszprémi Ünnepi Játékokon, az tudja, miről beszélek. Egy kis jazz,improvizáció,játék, tisztelet a közönségnek, egy eget rengető fekete hang, meg egy olyan Norah Jones-os fehér, no meg Donizetti, Verdi, a Traviata, a Nabucco és a Rigoletto, két zseniális hang, zseniális művész, Miklósa és Vargas, úgy ahogy van, rabul ejt...

Azt pedig MINDENKÉPPEN meg kell említeni, hogy mindez itt, Veszprémben!! Igen, igen, Herbie Hancock az ő 12 Grammy- díjával ebben a városban. Ilyenkor aztán nagyon jó veszpréminek lenni, büszke is vagyok, és örülök, hogy van még Murak meg Mészáros Zoli, mert akkor talán nincs minden veszve. Persze, gondolom, tudom, most mondhatjátok sokan, hogy biztos keresnek ezzel egy kazalnyi pénzt, úgyhogy ne legyek már naiv, de őszintén szólva ez engem nem érdekel. Mert tudom, hiszem, hogy azért misszió nélkül nekik sem menne. Nekünk meg csak az a lényeg, hogy néhány napig világszínvonalon vagyunk itt, vidéken. Úgyhogy a magam részéről én tisztelettel köszönöm nekik az élményt.

És ezúttal Hál' Istennek egyetlen lokálpatrióta városlakó sem telefonált be a városházára, hogy Miklósa Erika túl hangosan énekelte Gilda áriáját, és azonnal "monnyon le". Vagy lehet, hogy telefonáltak, csak nem hívtak össze rögtön sajtótájékoztatót.


" A művészet azért van, hogy ne puszuljunk bele az igazságba"- mondja Nietzche, mégegyszer.

Don't give up

Ezt a dalt ma kaptam, mondhatni talán, ajándékba:-)) Remélem, az ajándékozó nem bánja, hogy megosztom veletek. Jó kis dal :-) És persze ne felejtsétek: never, never, never give up.... :-)

Kész átverés, avagy a nagy magyar valóság

A következő írás megtörtént eset alapján íródott. Sajnos. A holnapi sajtótermékben fog megjelenni, de gondoltam, felteszem ide is, hátha azt valaki nem olvassa :-))


Igazoltatnak. Az állampolgár készséges, jó fej, félnivalója nincs, tehát mosolyogva kapja elő pillanatok alatt az iratait a táskájából. Még kedvesen meg is jegyzi a rend (nagyon fiatal, de egy igazán kedves és egy igazán mogorva) őreinek, hogy "nahát, csak nem úszta meg igazoltatás nélkül a lakásáig hátralévő tíz métert". Az iratok gyors ellenőrzése, (természetesen minden rendben) az állampolgár még csevejre nyitná a száját a két hölggyel, mikor az előbbi mosoly a másodperc tört része alatt lehervad a szájáról. A kedvesebbik ugyanis felteszti a kérdést: "akkor elismeri a szabálysértést?!" Az állampolgár meg néz, mi több, bámul, mint borjú az új kapura, azt hiszi, valami kész átverés-showban van benne, gyorsan számba veszi: öv rendben, kocsi, papírok rendben, sőt, még a haja is rendben, baj tehát nem lehet. Leesett állal kérdez vissza, hogy pontosan most milyen szabálysértésről is lenne akkor itt szó. "Mobiltelefonált"- hangzott a dörgedelem. Az állampolgár elképedve, de udvariasan állítja, hogy nem, de tényleg (különben sem szokott rendőrrel vitázni, minek, annyira meg nem jó színész, hogy hitelesen el tudta volna játszani az ártatlant), de ők ketten ellentomondást nem tűrő hangon állították: "de mi, ketten láttuk!" A mogorvább flegmán odavágta, hogy "ugyanezt mondaná, ha most megnéznénk a híváslistát a telefonján?", az állampolgár meg azzal a lendülettel nyúlt a telefonjaiért, hogy "persze, nyugodtan, csak tessék". Kicsit még meg is könnyebbült, hogy huhh, bizonyítva van az ártatlansága. Az egyik telefonján egy egy órával azelőtti hívás, a másikon egy tíz perccel korábbi csörgés a barátnőnek, még a munkahely parkolójában. A rend őre próbálkozik tovább: jó, de ez a hívás kitartott idáig, az állampolgár mutatja a hívásinfóból: összesen két perc volt a beszéd, a munkahelytől idáig vezető utat megtenni két perc alatt pedig legfeljebb helikopterrel... Aztán még néhány adok kapok arról, hogy akkor az állampolgár most már hány perce is dekkol ott... De ott, akkor, hiába volt minden ész érv, mindvégig konstruktív hozzáállás, az állampolgár szomorúan konstatálta hangosan "úgy tűnik, én akár a Jóisten is lehetnék a kettejük állításával szemben". Veszített. És nemcsak ötezer forintot -az a legkevesebb- hanem az emberiségbe, a humánumba, a demokráciába, az igazságba, az ártatlanságba, a segítő szándékba, a "szolgálunk és védünk"-be vetett hitét. Mert kénytelen volt rájönnie, hogy ez nem most itt nem a Kész átverés show, nem lesz Sebestyén Balázs meg pezsgő sem, mert ez a nagy magyar valóság, ahol utaznak rá rendőrök, ellenőrök, hatóságok, dilettánsok, rosszindulatúak, ahol hiába tesz meg mindent, nem hagyják, hogy jól érezze magát: mert mégis mit képzel itt az ember, talán otthon van?!

Fura,

...hogy így zajos, pörgős, barátos, találkozós fesztiválok után, előtt, van egy ilyen este, otthon ülős, nyugis, csendes, pihengetős, megtisztulós, finom zöldséges tésztával, Szex és New Yorkkal, Good Will Hunting-gal, virgin mojitóval... :-))

Life or something like it (Miért II)

Az élet vagy valami hasonló,

mert néha csak azt hisszük, hogy élünk, aztán meg persze nem, mert csak hajszolunk valamit, magunk sem tudjuk, hogy mit, elrohanunk az életünk mellett, lelkiismeret furdalásunk van, ha kicsit lassítunk, lógunk, lopunk magunknak napközben néhány szabad percet, órát, nem mondjuk ki, amit gondolunk, nem mondjuk eleget, hogy "szeretlek" vagy inkább ki sem mondunk semmit, mert akkor legalább azt hisszük,nem lehet semmi bajunk, akkor is, ha tudjuk, hogy "ki kell mondani, amit ki akarsz mondani, különben lehet, hogy örökre elvész az esélye", meg kergetjük a boldogságot, közben meg elfelejtünk annak lenni, és mindig csak akkor jut eszünkbe, hogy nincsen így ez jól, amikor valaki csak úgy elmegy,"köszönés" nélkül, mert akkor értékelődnek át/fel dolgok, akkor jön rá az ember, hogy baromira le kellene néha sz.rni ezt az egészet, észrevenni a pillanatokat, megsimogatni a fejét, hinni az álmainkban,magunkban,az ösztöneinkben,a szenvedélyben, mert ha csak az ész uralkodna, akkor nem történne semmi a földön, mosolyterápiára tanítani önmagunkat, nem agyalni annyit, nem hagyni magunkat sodródni, a saját életünknek végre főszereplője lenni... mert "Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életed..."

Miért

Harminchat évesen kétszeres olimpiai-bajnokként, tizenötszörös világbajnokként, háromszoros Európa-bajnokként, Magyarország és a világ egyik legeredményesebb kenusaként az ötödik olimpiádra készülve miért kell meghalni... Rögtön jönnek a rosszakaratú okoskodók dopping gyanúsítgatásai, mintha nem lehetne csak úgy meghalni, mint bárki más, a többiek meg csak azt kérdezik: miért mindig a jók mennek el. Miért, miért, miért.

Figyelmeztetésben részesítve

Figyelmeztetésben vagyok részesítve, amelynek be kell, hogy valljam őszintén, nagyon, de nagyon örülök. Hogy ne gondoljátok,hogy elment a maradék eszem, elmodnom az előzményeket. Szóval, egy nap, egészen pontosan június 10-én ráérősen autókáztam Zánkáról hazafelé. Délidőtájt volt, fantasztikus idő, ráadásul kivételesen nem is rohantam sehova. Nézelődtem, zenét hallgattam, közeledtem szépen szabályosan egészen Csopakig. Ahol is kicsit belemerülve a napsütésbe, meg a zenébe, elfelejtettem levenni a lábam a gázpedálról, és sikerült nem éppen 50-nel behajtani a településre. Persze, amikor észrevettem, hogy a rend őrei mérnek a templom utáni keresztezéstől nem messze egy fenyőfa alól, már rég késő volt. Bemértek. Az erről szóló írást aztán meg is kaptam épp Erdélybe indulásom napján, úgyhogy jó boldog voltam. Akkor még csak adatot szolgáltattam, de rendőr ismerősöm előrebocsájtotta: 30 ezer pénznél alább biztosan nem úszom meg. Bosszantott, persze, annak ellenére, hogy tudom, aki naponta nem keveset autókázik, annál ez benne van a pakliban, és biza nekem jónéhányszor benne is volt. Nem tagadom, egy kisebb vagyonnal már támogattam a rendőrök munkáját.

Aztán jött a ma reggel, ami egyébként sem kezdődött túl jól, megint hétfő, ráadásul szakadt az eső, az ég meg villámokat szórt szanaszét. Aztán egyszercsak csengettek, és én tudtam: ez csak a postás lehet. A levelemmel. Amit fura-idióta (na jó, szimplán tökhülye) struccpolitikát folytatva nem bontottam ki, nehogy már tovább fokozza az amúgy is szarul induló napomat. Pedig tudtam én, tudtam, jobb az ilyeneken mihamarabb túl lenni, ráaádsul persze egész nap ezen járt az agyam, és jól felhúztam magam, hogy "ezek a k...a rendőrök!"... Mindegy is, boríték nyitogatás maradt estére. Lassan hajtottam szét az A4-es papírt, amelyen legnagyobb meglepetésemrte az állt: FIGYELMEZTETÉSBEN RÉSZESÍTVE. Nem akartam hinni a szememnek, oltári boldog vagyok, és mint az indoklásból kiderült, a méltányosságot annak köszönhetem, hogy két éve nem volt szabálysértésem. Meg asszem innentől két évig nem is szabad, hogy legyen, mert akkor majd szívok. Nem is kicsit. De lényeg,hogy visszaszívok itt és most minden kimondott negatívumot, amelyet esetleg a rend tisztelt őrei magukra nézve sértőnek találhattak :-))) És kicsit visszatért az emberiségbe vetett hitem is :-)))

P.S.: holnap megmutatom a Balaton Sound fesztiválon készült gyönyörű GéGé fotókat (remélem, nem bánja), meg egy kis hangulatjelentést is, amit eredetileg ma akartam, de ház az örömömet meg kellett osztanom veltek :-))

Jah, és egy mondat, ami reggel a nap jellemzéseként eszembe jutott:

"Vannak napok, amikor te vagy a légy. És vannak napok, amikor te vagy a szélvédő."

Odi et amo, (meg sunshine és happiness)

gyűlölök és szeretek,tiszára mint Catullus,de én momentán most a futásra gondolok, amely sok esetben egy önmagammal vívott kemény csata után valósul csak meg, de mindig én győzök, vagyis a futás, pláne, hogy a kezdeti szenvedés után általában azért nagyon, de nagyon jól esik a végén kitikkadni, megfáradni, sótól kicsípett arccal a zuhany alá állni, szóval jó, nagyon, gyűlölöm és szeretem, valami fura perverzió ez vagy mi...

... aztán holnap, vagyis ma Balaton Sound a déli parton, munkával egybekötött kellemes kis relax, legalábbis remélem, hogy az lesz, mojito a beach-en, sunshine meg happiness, aztán így meg jól kinéz egy perfect day :-)))

Mr. Rosewater

Eliot Rosewater az egyik leghatalmasabb amerikai vagyon ura: ő a Rosewater Alapítvány elnöke. A társaság alapszabálya szerint az elnököt csak akkor lehet elmozdítani tisztségéből, ha bizonyíthatóan elmebeteg. Eliot annak látszik. A tudományos-fantasztikus írók gyűlésén például így szónokolt: "Szeretlek benneteket, ti stricik... Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol." Egyébként pedig önkéntes tűzoltónak áll és dollármilliókat oszt szét azok között, akik az ő gyermekeinek nyilváníttatják magukat.

Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater.Avagy gyöngyöt a disznók elé. Kurt Vonneguttól. Épp ezt olvasom. Jó. Ajánlom.

Távol Európától

Van egy ország. Itt, Európa közepén, domboktól, hegyektől, folyóktól körülülelve, tele emlékekkel, szépséggel, jó borokkal, nagyot alkotó emberekkel, tehetséggel, fantasztikus édes vízű "tengerrel"... Ugyanez az ország az, amelyik képtelen kilépni saját árnyékából, ahol nem ismerik az optimizmust, amelyik nem bír élni a lehetőségeivel, ahol ne csak a szomszéd tehene dögöljön meg, hanem a szomszéd is, ahol az összefogás csak hangzatos szlogen, ahol mindig mindenki elb'sz valamit, pedig ez az az ország, amelyik ugyanennyi ráfordítással, mosollyal, pozitív attitűddel akár nagyon, de nagyon jó is lehetne. Tudom én, hogy van sok baj, gazdaság, politika meg minden, rengeteg az idióta, de valahogy azt is gondolom: az ország mi magunk vagyunk. Mi vagyunk azok, akiket lehet komplett idiótának nézni, mert asszisztálunk minden fronton minden őrültséghez, aztán a végén tényleg csak az lesz a megoldás, hogy "az egész ország monnyon le!"

S hogy miért vagyok felháborodva, elkeseredve, kiakadva? Napi szinten kiakadhatnánk ugye, csak az ingerküszöbünk már sokmindent tudomásul sem vesz, de most épp a veszprémi óriásplakát akció csapta ki a biztosítékot.
Szóóóval, aki nem tudná esetleg: városunk és a turisztikai egyesület közösen kiírt egy óriásplakát pályázatot,amelynek célja,hogy éppen a mi városunba csábítsuk azt a néhány millió emberkét,aki ki akar mozdulni valahova, ne pedig Pécsre, Szegedre vagy mittudoménhova máshova menjenek. A zsűri, amelyben helyet foglalt az önkormányzat, a turisztikai egyesület emberkéje is, meg fotóművész, elnöknek meg ott volt a reklámguru Geszti Péter, szóval, ez a zsűri döntött egyhangúan egy pályamű mellett. (lsd napszemüvegben Gizelláék plakát)Ki is hirdették a győztest, mi több, el is kezdték nyomtatni a plakátot, mire a KDNP egyik emberkéje hangos nemtetszését fejezte ki a szerinte jómodort, történelmet, erkölcsöt sértő plakáttal szemben.

1. A plakát szerintem meghökkentő, ötletes, vicces, eredeti, azonnal valami érzeli reakciót vált ki az emberből, ami ugye nem árt. Szóval, nem langyos, édes vagy cuki, hanem odab'szós, amelyikre felkapod a fejed, amelyikről tuti, hogy van véleményed, nem mellesleg, amelyiket képes vagy felfogni képileg-agyilag abban a pár másodpercben, amíg elhaladsz mellette az autópályán. De ez mindegy is, ez csak egy vélemény, jelesül az enyém.

2. Tiszta szerencse, hogy demokráciában élünk, és joga is van mindenkinek a tiltakozáshoz. Éljenéljenéljen, tegye is meg!

3. Na de itt jön a probléma: egy, a megrendelő (a város) és a szakmából (turisztikai egyesület+ reklámszakma) képviselőiből álló testület, akinek ez volt a feladata, LEGJOBB TUDÁSA SZERINT ELDÖNTÖTTE, HOGY MELYIK A LEGJOBB!!!! Kihirdették sajtótájékoztatón, nyilván csak azután, hogy a megrendelő erre áldását adta!!! Jah, és hogy egy nem éppen elhanyagolható tényt is megemlítsek: az internetes szavazók 45!!! százalékának is ez tetszett legjobban.
Most meg visszavonják, segget csinálnak a szájukból, elvesztik hitelüket, csak mert valakinek nem tetszik a plakát! De hát mindig lesz olyan, hogy majd valakinek nem tetszik, neeeeem?! Miért kell rögtön lefeküdni mindenkinek? Miért nem lehet azt mondani: köszönjük, hogy elmondtad a véleményed, elfogadom, neked nem tetszik, másnak meg igen. Ennyi, és kész.
Szóval, a szakmaiság, hitelesség megint óriási, de óriási csorbát szenvedett egy idióta okostóbiáskodás miatt, és az miatt, aki behódolt a zsarolásnak.
Hát, ez a véleményem erről, és akkor még a hétvégi melegfelvonulásos balhét nem is említettem. Éljen a tolerancia, a másság elfogadása, a vélemény-, vallás-, nemi identitás választásának szabadsága, ami innen, kicsiny hazánkból jelen pillanatban legfeljebb utópiának tűnik...
De hát hazát nem választ az ember, abba beleszületik...

Kiruccantunk,

hát ezért volt a több mint egyhetes szünet, Kedves Mindenki, aki így vagy úgy, de valamelyest figyelemmel kíséri életem történéseit.

Szóóóval, (szinte napra pontosan) 7 (!!!!) éves munkaviszonyom alatt először fordult elő, hogy nyaralás címszó alatt nem szeptember elején-közepén-végén mentem először szabadságra. Mit ne mondjak, kellett is, mert az utolsó napok-hetek gyakorlatilag élet-halál harcban teltek, és ez nem túlzás. Talán kissé túlvállaltam mindenféle dolgaimat, melynek következtében a szabi előtti héten napi két-három órára koncentrálódott az alvásom, és hát aki látott, tudja, péntekre már tényleg csak a túlélésre játszottam...

Nah, de mindegy, ez már a múlt, végül is június utsó péntekén útnak indultuk tesómmal meg Peti nevű férjével, és a leggyönyörűségesebb-kedvenc kilenc hónapos Dóra (alias Szilvásgombócfej, Pufi) unokahúgommal Erdélybe, ahol még nem jártam, viszont nagyon szerettem volna régóta. Éppen ezért jött kapóra Peti nagypapalátogató és osztálytalálkozós akciója, ugyanis bébiszitternek felkérve magukkal vittek: kellemeset a hasznossal, ugye...

Minden esetre az utazás valami teljesen más dimenziója nyílt meg előttem így, Dóra által, ugyanis gyakorlatban is megtapasztaltam:milyen hihhhhhhetetlen logisztika gyerekkel kitenni a lábunkat bárhova is.

Már az elindulás is gáz volt, simán túltettünk minden török vendégmunkáson, már ami a csomagok számát illeti: babakocsi, utazóágy, külön babaedények, bébikaja hegyek, babavíz, pelenka, négy tonna ruha a gyereknek (lebukja, összenyálazza, bekakil, hideg lesz, meleg lesz, esik, nem esik......), nem akarom tovább ragozni, lényeg, a lényeg, a tervezett 10-11 órás indulás helyett délután 1-kor még az udvaron álltunk tanácstalanul a hatalmas családi autó körül úgy hatszáznegyvenkilenc csomaggal, hogy mit, hova préseljünk be. A végeredmény: Petinek nem igazán kellett használni a megtett 1600 kilométeres úton a visszapillantót, mert ki nem látott, és én sem láttam a cuccoktól az egyébként mellettem ülő gyereket a gyerekülésben. Úgyhogy az elején már felvázolt állapotomban gondolom nem tűnik túlzásnak, hogy amikor a határ túloldalán fent a hegyekben éjfélkor nem sokkal a cél előtt felhőszakadást kaptunk, az utolsó utáni erőmet szedtem össze, hogy kibírjam valahogy összeomlás nélkül (tisztára, mint a filmben, Michael Douglass...)

Az utazás-gyerek kérdéshez még csak annyit, hogy nyilván egy csomó napi kötöttséget jelentett a reggeli-tízórai-alvás-ebéd-alvás-uzsonna-fürdés-alvás tengely, még akkor is, ha azt muszáj hozzátennem: Pufi a létező legjobb 9 hónapos útitárs volt, ugyanis hihetetlenül fegyelmezett és édes volt, (én nyűgösebb voltam, az tuti), mindenkire vigyorgott szokás szerint, és csak a hazafelé vezető úton Budapest környékén fogyott el a türelme, de a Halász Judit összes+ rajzfilmslágerek+ mondókák egész jól megnyugtatták (pedig szegénynek élmény lehetett hallgatni, amint hárman nózázzuk neki a Nagy Hohoho Horgászt).
No, de ezt nem is érdemes tovább ragozni, gondolom, értitek, gyerekesek, ti pedig pontosan tudjátok, miről beszélek...

És akkor Erdély... Nagyon szép, jó, hihetetlen érdekes történeteket hallottam, főleg Tamás bácsi (Peti nagypapa) jóvoltából, főleg az igazisága tetszett az egésznek, az igazi emberek, az arcok, a pillanatok, az erkölcsi értékek, amelyek még vannak, amelyekben hisznek, amelyek mentén élnek, meg az igazi ízek, a nyugalom, az erdők, a hegyek, falvak.... Szóval az első benyomás pozitív, bár mint azt a tesómnak is megjegyeztem, azért egy Ibusz társasutazásra még be kell neveznem valami felnőtt társasággal, hogy bepótoljam a most kihagyottakat :-))) és ez persze abszolút nem panasz, vissza kell menni, és az igazsághoz mindenféleképp hozzátartozik, hogy írtó sokat röhögtünk, és igazán nagyon jó társaságban töltöttem a hetet :-))

Hát, nagyjából ennyi. Tegnap este aztán a hiányzott kedvenc helyek-kávék-ételek Füreden a kedvenc emberekkel :-))), ma meg igazi családi idill, kutya, gyerekek, foci, 9 éves Arni unokatesómnak ajándékba hozott malom játék partyk, amelyben túl sok babér nekem nem termett, mert szét alázott az összes kölyök, a tesóm, apukám, meg mindenki, aki tegnap délután épp arra járt... Aztán meg talán két hét után végére-végre egy kis futás, BB-vel meghódítottuk jóóól a kerékpárutat Szentkirályig oda-vissza.

Huhhh, és ma nagyon hosszú voltam. Remélem, kitartottatok a végéig :-)