Teraszon

Nyári éjen pizsamában egy pohár bort kortyolgatni a teraszon az nagyon jó...

Pillanatok

Péntek,vacsi a vízparton, Füred, finikávé koffeinmentesen, kicsit hideg, jót beszélgetős, pihengetős "csak úgy" este, dolgozós-gyerekes szombat délután, fantasztikus táncos fotók (és még ajándék is lettem :-)) ) aztán Almádi, piros cseresznyegömbök mögül kikandikáló Balaton,BB,viharnézés elő egyenesben a domboldalon, "tavaszi esőben bőrig ázni"-érzés, grillezet hús-és vattacukor illatú levegő meg Cher, mint mindig, wonderful tonight, (nem baj, hogy ez Eric Clapton), fények a magasból a helyen, ahol mindig, minden jó, aztán gyereknapos vasárnap, ma meg Alsóörs, Koktélok és álmok, alkohomentes mojito, amelyhez kiválóan passzolt a nem letüdőzött Eve Lily, víznézés, öröm, ringó árbocok a vízen, Balaton, a csoda, már megint, mint mindig, aztán lehúzott ablakkal érezve a szelet az arcomban hazafelé autókázni Alicia Keys-sel kettesben, s a mojito alkohol részét pótolva Cserszegi fűszeres Feind Pétertől... aztán kicsit megporcukrozott állapotba is kerültem mindezektől :-))))


És az egyik kedvenc Aliciától a sok közül. Eszternek is ajánlva :-)))

Foci

Nem vagyok az az óriási focidrukker, na. De azért a nemzetközi eseményeket mégiscsak illik legalább fél szemmel nyomon követni, de ha nem tenném, azért a férfi-túlerős munkahelyemen ez mégiscsak napi szinten központi kérdés. Úgyhogy, ha nem akarom is ragad rám valami.
Így hát a tisztesség kedvéért azért belekukkantottam a ma esti BL-döntőbe. Eszemben nincs nekem itt elemezgetni a játékot vagy ilyesmi, sokkal jobban érdekelt a drámája. Az emberi oldal. Az érzékenység, a sérülékenység, az igazi, érzelemmel teli "ember"-ség a sokmillió dollárt, fontot, eurót (mindegy is...) kereső játékosok egy másik arca. A "majdnem nyereség"(a másik oldalról meg persze a "majdnem veszteség"), a hit, az erő, a bukás, a veszteség, a győzelem, a könnyek, ahogy ezek a kemény férfiak sírtak, mint a gyerekek, az út, a buktatók, a végcél, a dráma, a tragédia, a szerencse, az eufória,az az adott egyetlen pillanat, amikor ott és akkor bizonyítani kell...

Fantasztikus dolog a sport. Imádom.
Drukkolhatunk pénteken is.

Mondat

"Ne beszélj, ha nem tudsz javítani a csenden!"

...most ez a mondat tetszik nagyon...

Szélben

Imádom a kikötői zajokat. Az árbocok csengését. A hangot, amikor a vitorlába belekap a szél. És az érzést, amikor a szél a kövekhez csapja a vizet, a cseppjei pedig az arcomon landolnak. Nézni a vizet. Rajta a színes vitorlásokat. Mint ma. Amikor sütött a nap, a szél meg arra teremtetett, hogy vitorlát bontson. Verseny volt.Az évadnyitó. Csak ültem, és bámultam, amint a mannschaftok hihetetlen összhangban húzták-vonták, igazították a köteleket, a vásznat, harcoltak az elemekkel, vízzel, hullámokkal, gravitációval,a többi hajóval. Munkára fogták a szelet. Dolgoztak, keményen. De mindeközben övék volt minden, főleg a szabadság, maga.Ott akartam lenni. Belekortyolni abba az adrenalin fröccsbe ott,a vitorlák között. Hajózni márpedig muszáj.

Törzsvendég

"Húúú, de régen láttalak, hogy vagy?"- fogadott tegnap a piacon a kedvenc standomon az eladó csaj. Nem ismerjük egymást, csak onnan, tőle, a paradicsomok és almák világából, de ez épp elég ahhoz, hogy rég nem látott kedves ismerősként köszöntsük egymást. Ez jár a törzsvendégnek, akkor is, ha néha önhibáján kívül hűtlen, és kénytelen valamelyik késő estig, éjszakáig nyitva tartó hipermarketre fanyalodni.
És ha az ember törzsvendég, akkor nem számít az sem, hogy szerintem a piac majd' legdrágább standjához hű. Mert a kedves szó, a figyelem, a kedves kínálás, a finom, friss eper megéri a pénzét.

Nem úgy a kedvenc benzinkutam, ahol viszont sajnálattal vettem tudomásul, hogy a hosszú évek alatt jóóól "bejáratódott" személyzet csaknem egésze lecserélődött. Így már pedig egyáltalán nem az igazi. Alig van ismerős arc a srácok között, akik mindig készségesen igyekeztek nekem tankolni, megnézték a gumi nyomást, és mindeközben kiválóan elcseverésztünk mindenféléről. Bent a pénztárcnál aztán folytatódott ugyanez, a pénztáros csajok mosolyogva fogadtak, egy "hogy vagy?, rég láttalak, fáradtnak tűnsz, meddig dolgozol még?" kölcsönösen mindig elhangzott... Most meg nemhogy mosoly nincs, de annak is örülhetek, ha nem vágják hozzám a smart kártyámat. Hülyeség volt hagyni a főnököktől, hogy elmenjenek... Az ilyen emberekre vigyázni kell. Megbecsülni. Értékelni a munkájukat. Hisz már-már védjegyek, vagy mi.

Nincsen jól ez így. Ebben az idegbajos, frusztrált, rohanó világban pontosan az ilyen törzshelyek, régi arcok jelentik a biztos pontot. A biztonságot. Egy kis hazaérkezést. És akkor a kedvenc kávézóról, étteremről, gofrisról még nem is szóltam. Ahol már tudják, hogy a kávét, teát, levest, fagyit, hogyan, mivel...

Kell is ez az embernek. Nagyon.

Holnap hajnalig...

A legjobb bulik, esték sosem azok, amelyeket úgy előre eltervez az ember. A legjobb este csak úgy lesz, csak jön "mint az álom éjjel...", váratlanul lecsap, beszippant,magával ragad, elkap,kiszámíthatatlanul, pont ettől olyan jó, ettől ér olyan nagyon sokat...

Ilyen volt a péntek is. Az előzetes felmérés szerint a baráti társaságomban mindenki valahol másutt volt, különböző fesztiválokon, koncerteken, Budapesten... Úgyhogy maradtam egyedül én, az ügyelet, esti görkorizás után VEN-re indulva, ahol épp a Ladánybene muzsikált. És miután a nappalimba úgyis behallatszott minden,hát miért is ne a helyszínről kísértem volna az eseményeket... Aztán bejelentekezett BB, aki mégiscsak a VEN-t választotta a főváros helyett, és becsatlakozott hozzám. Persze, még akkor sem sejtettük,hogy ez most az a ritka, megismételhetetlennek látszó este lesz, amit még emlegetni fogunk, ki tudja, meddig, s amely feltette a lécet jóóóó magasra...

Szóval, az egész a Ladánybenével, egy "kicsit" betépett pultos sráccal, két mézespálinkával és bacardi kólával indult... És folytatódott (még néhány bacardival), egy kis igazi fekete zenével, majd Dévényi Tibi bácsi őrületes retró bulijával a DC-ben, amikor minden egyes dal oltári jó volt, és amikoris gyakorlatilag elszabdult a pokol :-)) Vagyis mi. Amikor nem számított semmi és senki. Csak ugráltunk, táncoltunk, énekeltünk. Önfeledten. Boldogan. Visszavonhatatlanul.Kontroll és gátlások nélkül. Mintha egy teljesen más bolygón lettünk volna (mondjuk a 42-es számún :-))) ) Ahol nem hall, és nem lát minket senki, ahol nem számít semmi, ahol nincsenek ismerősök, viszonyok, "viselkedések", normák, blokkok, csak mi, a zene, a tánc, a boldogság, a tökéletesség, a szabadság,és a pillanat, amit keresünk azóta is, de úgy tűnik, szombat hajnalban elveszett valahol a DC és a lakásom között...(na jó, kitartott egészen az elalvásig vagy még azon is túl...) és ki tudja, mikor jön vissza... Addig is ott van elraktározva az elménkben a legtutibb, legboldogabb esték polcán...

Mondjam vagy ne?

Egy-két nappal ezelőtt az indexen olvastam egy bejegyzést a nagy hírű, budapesti étteremről, a Kárpátiáról. Mint a bejegyzés írójától és a kommentelőktől kiderült, a hely finoman szólva is túlértékelt a közbeszédben, a turisták lehúzására szakosodik, ráadásul a pincérek is oltári bunkók voltak. A bejegyzés írójánál több dolog mellett felmerült az is, hogy vajon szóvá kellett volna-e tennie ezt az egész furán sikerült vacsora sztorit... Természetesen a válasz igen volt, de csak elméletileg, gyakorlatilag azonban édesanyuka szülinapi vacsorájáról volt szó, mégsem túl szerencsés cirkuszolni...

Itt jön a képbe az, hogy egy héttel ezelőtt egy kellemes, napsütéses kávézós délutánon Ildivel épp ezt a témát (is) fejtegettük. Hogy most akkor most szóljon az ember, ha nem tetszik neki valami, (fel/kiszolgálás, mosoly nélküliség, figyelmetlenség, ár-érték arány köszönő viszonyban sem léte, vagy éppen konkrétan egy átb'szás...) vagy hallgasson, nyelje vissza az indulatait, és legyintsem egyet, mert úgyis falra hányt borsó az egész? Persze, mi is rögtön oda lyukadtunk ki, hogy igenigenigen. Szólni kell. Nem annyiban hagyni. Megmondani. Segíteni nekik a kritikánkkal, észrevételeinkkel. Jobb esetben ugyanis nem köcsögösködésnek, hanem segíségnek veszik, és talán még meg is köszönik.

Nekem az utóbbi időben két konkrát esetem volt, ami "bennem maradt", és mondhatom, utálom is magam kellőképp. Az egyik a Schőnig cukrászda savanyú csokis marcipán tortája, a másik meg egy bacardi nélküli mojito, ami, ugye, elég érdekes. Mondhatjuk persze úgyis, hogy alkoholmentes mojito, de hát annak ugye meg mi értelme van (akkor limonádét kértem volna)... A cukrászdánál mentségemre szóljon, hogy csak itthon ettük (volna) meg szülinapos barátnőmmel, a mojitónál meg olyan hirtelen sarkon fordult a pincér lány, hogy még a számat sem bírtam kinyitni... Mindegy, ez nem mentség, tudom.

Lényeg, hogy a vendég átvágására különösen allergiás vagyok. Hál'Istennek talán egyre kevesebb helyen próbálják meg hülyének nézni a kedves vendéget, de még mindig vannak ilyenek. Meg olyanok, akiket baromira nem érdekel, ha bemész az üzletbe, mert nem köszönnek,nyugodtan lakkozgatják tovább a körmüket, telefonálják hangosan a szerelmi életüket, nem bírnak mosolyogni (egy szállodaigazgatótól hallottam egyszer, hogy "az a vendéglős,aki nem tud mosolygoni, menjen el vendégnek"- szerintem baromnira jó és igaz), nem fogják fel, hogy szolgáltatnak, hogy a pénzéért az ember bizonyos dolgokat el is vár(na).

No, de tudjátok, miről próbálok itten beszélni. Lényeg, hogy nem szabad magunkat kínosan érezni, hanem igenis észre kell venni, meg kell jegyezni, kritikát kell mondani. (Persze, csakis a megfelelő hangsúllyal. )Különben soha semmi nem lesz ebből a kurva országból.

Jó

Egy dal mára. Nekem nagyon tetszik :-))

Amy Winehouse - Love Is A Losing Game

Bernie

Bernie Rhodennbar tényleg semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Ő csak egy javíthatatlanul imádnivaló (természetesen new york-i :-)) ) betörő, aki kizárólag azt lopja el, amire megbízatása van, egyébként pedig egy könyvesbolt tulajdonosa. Társa a bűnben Carolyn, a Pudliművek nevű kutyakozmetika leszbikus tulajdonosa.

Szóóval, a csütörtöki buli után a lájtos hétvégét Bernie-vel töltöttem, aki ezúttal egy Mondrian festmény körüli bonyodalomba keveredett (a mű címe: A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian), amelyet tulajdonképpen Carolyn Myanmar nevű macskájának elrablása okozott. A kecses burmai macskáért pedig nem kevesebb, mint félmillió dollárt kérnek a rablók. Íme, egy kis ízelítő:

"-Hajlandóak kifizetni a váltságdíjat? A negyedmillió dollárt?
-Nem magas egy cseppet ez az összeg? Tudom, hogy elszabadult az infláció, és azt is értem, hogy a piacon ölik egy mást az emberek a használt burmai macskáért, de..."

Igazándiból nem ez az első Bernie történetem. Vicces, szórakoztató, zseniális stílusban megírt művek, amelyek pontosan egy ilyen kicsit szeles,napsütéses hétvégére tökéletesek... Ajánlom mindenkinek :-))

Olvasni pedig jó, kell, fontos, imádok. Internetet, de főleg újságot, könyvet. Jól ki tud kapcsolni, megnevettetni, netán túlélni, tanácsot (és mondatokat!) adni. Szeretem, hogy van illatuk, inkább olyan jellegzetes könyv-szaguk, hogy vihetem magammal a kádba, strandra, a kanapéra, hogy vissza lehet lapozni, aláhúzni, és hogy csak úgy elaludni rajtuk. Néha szó szerint... :-)))

Drukk

Drukkoltunk ma. Izgultunk, szorítottunk, kiabáltunk, buzdítottunk, ugráltunk, imát mormoltunk, fohászkodtunk, káromkodtunk, erőt adtunk, mindent jobban tudva tanácsokat osztogattunk,Uri Gellert játszva nyerni segítettünk. Gondolom én, jópár tíz/százezren. Ki a helyszínen, a többiek meg a nappaliban. Mint én. A kanapéról fel-le ugrálva. Mindegy is, jól csináltuk, nyert a csapat. A Fotex-MKB. De ezt gondolom, úgyis tudjátok. A lényeg, hogy mindenkinek kell egy csapat. Akinek drukkolhat, akiben hihet, akiért szoríthat, szurkolhat, ahova tartozhat. Drukk legközelebb kedden, aztán szombaton.

P.S.: Virágocska, remélem, elégedett vagy :-)))

15 perc hírnév

Vannak pillanatok, amikor legalább olyan jól énekelek, mint Cher. Mint Alicia Keys. Nem, inkább, mint Axl Rose, Sting, Whitney Houston, Frank Sinatra, de mindegy is... Főleg a kocsiban. Ott baromi jól megy. Vagy itthon, amikor üvöltve rásegít a cédé. Takarítás közben. A számítógép előtt ülve. Meg Almádiban, a hegyen,BB-nél,amikor mint valami szertartás, az első dolgunk az a bizonyos Cher dvd.... Vagy mondjuk a déli parton a beachen, amikor már némi kis bacardi keveredett a light kólámba :-)))És táncolok is. Önfeledten. Jól. Szenvedélyesen. Mindegy, hogy mit. Lényeg a ritmus, a zene, a mozgás, nem számít semmi és senki... Ez főleg Brüsszelben megy, a sokat emlegetett Che Guevara bárban. A kedvenc. Ahol senki sem ismerős. Nincs felelősség, álarc, viselkedni akarás, jókislányság, megfelelni vágyás, csak a zene, a salsa, az ösztönök, amiket általában jóóól elnyomunk. De néha utat törnek maguknak.Mindegy, hogy hol vagyunk. Ha a saját nappaliban, hát ott. Nem érdekel, lát-e valaki, amint egyszerre ugrálok, balettozok, hip-hop-ot táncolok,Chert énekelek, és elképzelem, milyen vagyok egy bátrabb változatban... Különben is: 15 perc hírnév jár mindenkinek. És néha az is kell, hogy egyedül táncoljunk...Vagy valaki mással. Az egyik legnagyobb kincs, tudni jól táncolni valakivel.Egyszerre, harmóniában, értve, tudva, érezve a mozdulatait... Hmmm, jóóóóó :-))


És itt van egy jó kis jelenet a Step up-ból. Ha gyakorolni támadna kedvetek. Velem együtt :-)))