Dobozol

Bedobozolni az eddigi életet. Jópár évet szortírozni, kidobni felesleges dolgokat, kinyúlt pulcsikat, megfakult és kukába való emlékeket meg divatja múlt pólókat, csoportosítani könyveket, megtartani azt a bizonyos repülőjegyet és múzeumi belépőt, akkor is, ha csak egy darabka cetli, és pont most lenne itt az ideje kidobni, de nem, mert ugyanúgy, amilyen magabiztossággal hajítok kukába egyes dolgokat, ugyanakkora magabiztossággal tartok meg felesleges papírcetlit, meg azt a zöld pulcsit és piros csizmát is, amelyek egykor az életemet mentették meg, és életmentő dolgoknak hálás az ember, és képes lesz az új lakásba is magával cipelni azokat,
és közben emlékezünk is, barátnővel pusztítjuk ki a hűtőből a megmaradt salátát-sajtot-kolbászt, és Odettet hallgatunk nyakra-főre, és nem, a fotókat a falról semmi esetre sem hagyom itt az albérlőnek, aki sz e k r é n y s o r t (!) tesz az én szuper kanapém helyére az én lakásomba, de hát így jár az ember, amikor bérbe adja a kérót, felnőtt léte menedékét, otthonát, ahol annyi, de annyi estét töltött egyedül, meg barátokkal, meg Vele, és ahol az utolsó kiskanál is saját maga.
Hát nem könnyű.
Aztán meg mégis,mert ott van a holnap, benne az "enyém" helyett a "miénk"-kel. És ez igazán, de igazán szuper.