Úgy kellett,

mint egy falat kenyér...

Arról, hogy nem kell messzire menni valami szépért...

Szóval,az úgy volt, hogy ma délelőtt elmentem dolgozni Németbányára.
Soha nem voltam még ott, telefonos segítség kellett, hol is van a falu.
Megy az ember Pápa felé, és egyszer Farkasgyepű után van a tábla: Bakonyjákó, Németbánya.
Lekanyarodtam, onnantól meg elém tárult valami csoda.
Ugyanis durvánszép a hely. Az a klasszik kis gyöngyszem: a fű az tényleg zöld, benne apró fehér meg sárga kis virágok, rendezett porták (naná, igazi sváb falu!), kábé 80 állandó lakos, nincs bolt, nincs kocsma, nincs térerő, a csendet tényleg csak a déli harangszó törte meg.
Ja, és mint a polgármestertől megtudtam: a település határában van Európa egyik legnagyobb kutatóhelye, többek között Európában ismeretlen dínó fajok (meg mindenféle más gerinces) temetőjét őrzik.
Elképesztő.
Imádtam.

Adalék: a falu fénykora a XX. század elején volt, akkor 450-en is laktak itt, 3(!) élelmiszerbolt, sőt kocsma is volt. Jah, és a kedvencem: a helyi önkormányzat költségvetése idén 18 (!!) millió forint. Tavaly még kétszer ennyi volt.
(persze, felvetődik a kérdés: kell-e egy nyolcvan fős településnek külön önkormányzat, de ez egy másik történet...)

Akkor is imádom.Fél órára sincs Veszprémtől, el kell oda menni.

Megáll az ész

Az van, hogy ma elmentem egy tanösvény bejárásra a Bakonyba.

1.: az erdészekkel kb 3/4 órát vártunk a benzinkúton a csapatra, a Honvédelmi Minisztérium környezetvédelmi tisztjeire...
2.: ...akik közül jónéhányan a megbeszéltek ellenére öltönyben, makkos cipőben (!) próbálták meghódítani a Kelet-Bakony az utóbbi napokban frankón szétáztatott lankáit.
3.: ...de ez még mindig hagyján,ugyanis olyan k..a lassúak voltak, hogy a tervezett 9 kilométeres táv mindössze felét bírtuk teljesíteni bő két óra alatt.
4.: De ez még mindig SEMMI ahhoz képest, hogy miközben bandukolunk éppen a nemzeti park igazgatóhelyettesével, az előttünk haladó öltönyös környezetvédelmi tiszt egy laza csuklómozdulattal dobta el a védett terület tanösvényén a milka csokis papírt.

Na ennél a pontnál asszem az én tudományom megállt.

Biztos ami sicher

itt már MINDEN
és
annak
az
ELLENKEZŐJE
is megtörténhet...

Költészet napjára

az egyik kedvenc:

Fogadom

Kíméletlenségemmel becsüllek én -
olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélek-hájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

(Baranyi Ferenc)

Tessék :-)

Óh, mondd, te kit...?

Szóval, még mielőtt életbe lépne a kampánycsend, elmondom az ezzel kapcsolatos véleményemet vagy inkább tapasztalatomat.
Érdekes, (igazából dehogy érdekes,cseppet sem meglepő), hogy a tágabb környezetemben alig van ember, aki tudná, kire szavaz, vagy egyáltalán, hogy elmegy-e szavazni. Nem azért mert lusták, nemtörődömök, netán lesz'rják az egészet, csupán a valós opciók hiánya, ugye, nem kell ezt bemutatni.

Így vagyok ezzel magam is. Miután gyerek korom óta sportolok, nekünk az edzésen hamar megtanították, mi az a sportszerűség. Hogy nem valaki ELLEN, hanem valakiÉRT drukkolunk. Normális demokráciában így kellene működni a szavazásnak is. Hogy legyen valaki, aki valós alternatíva, akiben (akinek) hisz a választópolgár, akinek az elvei (elvei?!) meggyőzödése mellett kiáll, amivel ha csak részben is,de azonosulni tud.
Ezzel szemben ma választhatunk a rossz, a rosszabb és a mégrosszabb közül. Ehhez pedig nekem nincs kedvem. A demokráciában persze benne van az is, hogy nem mondok véleményt, pedig én szeretnék véleményt mondani!! Már régóta mondogatom, hogy miért nincs egy olyan rubrika is a szavazólapon, hogy " köszönöm, de ezek közül egyik sem". Mert ezzel lenne teljes a kép, ezzel lenne reprezentálva mindenki ebben a demokráciának hívott rendszerben. (megjegyzem, ha lenne ilyen rubrika, asszem joggal félhetnének a pártok jelenleg).
Persze, azért mégiscsak van egy alternatíva, ha az ember mindenképpen el akarja mondani a véleményét, mint ahogy internetes mozgalmak is indultak az érvénytelen szavazatok mellett. Igaz, a végeredményt ez nem befolyásolja, de a választópolgár lelkiismerete legalább tiszta: megcselekedte, amit megkövetelt a haza.

Kiscsaj, kispasi

avagy arról, hogy a kor nem számít: a gyerekek kicsinek is nők vagy férfiak.

Jelenet 1.

Helyszín: a nappalim
Idő: tegnap délelőtt

Szereplők: Levente (Viki barátnőm 5 éves kisfia) meg én

-Nikiiiii, ez miii?

-Körömpolírozó. (és persze a kiscsávó azzal a lendülettel már kezébe is kapta a "szerszámot")

-Neeeeeeem, szerintem ez egy kard. (és már mutatja is a mozdulatokat, suhint jobbra, meg balra, mint valami ninja)

Naná, hogy kard. Jó a gyerekeknek, akiknél még bármiból lehet bármi.

Jelenet 2.

Helyszín: anyukámék konyhája

Idő: tegnap, ebédidő

Szereplők: Dóra (2,5 éves unokahúg) meg én

-Na és Dóra, mit hozott neked a nyuszi?

- Rúzst meg bocis zsepit, nééézd! (igazából egy közönséges rózsaszín labelló, mint az anyukájáé, és persze volt még csomó más ajándék... de hát ugye mi a prioritás a kiscsajnak...)

...Majd azzal a lendülettel leszedte a kezemről az új, nagyon színes karkötőmet, amit a tesóm szerint a gyerek már akkor kiszúrt, amikor beléptem a kapun. És természetesen azzal is aludt.