Vancouver

Ma hajnalban, a záróünnepség bambulása közben jutott eszembe, hogy egy sort sem írtam a téli olimpiáról, pedig teljesen rá voltam kattanva az elmúlt több mint két hétben.
Nem vagyunk egy téli nemzet. "Csak" kettő árva pontocskát szereztünk. De akkor is. Egyszerűen imádtam. Azokat is, akik ezt a két pontot szerezték (a gyorskoris csajok)

A síversenyeket eddig is mindig néztem, főleg a síugrást bírtam, elképesztő, hogy abban a fura szögben milyen oltári hosszúakat lehet repülni, szerintem zseniális.
Most nem kivételeztem, mint az olimpiákon mindig, ezúttal is mindent néztem, igen, még a biatlont, meg az ötven kilométeres sífutást is. Új kedvencem is lett, a snowboard cross, meg a gyorskori. A szánkó és a bob... ezek pedig az extrém sportok között is extrémek, szerintem totálisan eszement dolog 150 kilométeres óránkénti sebességgel száguldani egy jégteknőben gyakorlatilag meztelenül. Na jó, a bobnál van azért némi védettség,de akkor is durva.

Igazából a fantasztikus sportteljesítményeken túl én a versenyek emberi oldaláért vagyok oda. Az esélyesség terhéért. Az esélytelenek nyugalmáért. A könnyekért- a győztesek és a vesztesek könnyeiért. Az ellenfél tiszteletéért, a kiszámíthatatlanságért,a nemes vetélkedésért, az apró nüanszokért, az ezredmásodpercekért, amelyek valakit a mennybe, másvalakit a pokolba taszítanak, a precizitásért, az elszántságért, a küzdésért, az akaratért, az erőért...

Tényleg oltári jó dolog ez a sport.

És még mindig nem vagyok képes sem megérteni, sem pedig elfogadni, ha valaki csak a seggét mereszti, miközben gyártja a fasza kifogásait.