Van az úgy, hogy az ember valahogy menetközben az életben elveszíti önmagát, de nagyon, aztán meg nem találja, hiába is keresi, mert csak egy fakó árnyékot talál, meg önmaga gonosz ikrét a tükörben, aki idegesen vicsorítva mutatja meg, hogy milyennek nem kell lenni, de aztán meg mégiscsak jó, hogy kis időre átveszi az uralmat, mert elgondolkodtat, megoldásra kényszerít, átértékel, belenézet a bugyrok legmélyébe, leamortizál, hogy aztán erőre lehessen kapni, mert ugye elesés nélkül felállni sem lehet,
hát ezek vannak,
(hát ez is vagyok)
ez meg itten az élet, maga, személyesen.
3 megjegyzés:
Kedves SZA:)
Két kutyaugatás és gyereksírás között bátorkodom zavarni...úgy látszik, egyszerre küzdünk a gonosz ikreinkkel.:)
Az enyém lassan ajtón kívül. A kabátját már felsegítettem, csak az a fránya küszöb..., tudja.:)))
Hogy s mint egyébként?
Pusziiiiiii:)
Leamortizál?
:)
le és fel (vagy ide, oda, meg, el át, rá, szét, össze, vissza) :-)
Nincs rá jobb szó :-)))
Megjegyzés küldése