a la carte

Szeretem azt a műsort. Nem is értem, miért nézem olyan ritkán. Vagyishogy értem, persze, hogy értem,hisz este 9-kor a legritkébb esetben nézek tv-t. De ez most mindegy is, mert amikor látom (így ma este is), akkor mindig rájövök, hogy ez mennyire jó.
Szóval, aki még nem látta volna, az a la carte című műsorban érdekes emberkéket ültet egy asztalhoz (fehér abroszhoz) Szombathy Pál műsorvezető. "Barátságos és jó kedély az asztal körül, még akkor is, ha a témák nem tudhatnak elszakadni a társadalom valóságától, a tökéletlen rendszerváltástól, a hit és akarat, a hitelesség, a nevelés, az együttműködés hiányának kérdéseitől."
Vendégek: Csuja Imre, Lisziewicz Júlia, Fröhlich Róbert, Podmaniczky Szilárd, Blaskó Nikolett és Pintér Zoltán.

Itt nincs jobb meg bal oldal, vallás, szín meg minden, hanem csak szuperjó emberek vannak (jó, jó, tudom, kicsit idillinek hangzik, de tényleg így van). Ma például egy reklámcég tulajdonos csaj, Blaskó Nikolett, aki mellesleg a veszprémi állatkert marketingjét is intézi karitatív melóban, Csuja Imre színész, egy idősebb kutató biológus nő, egy fiatal orvostanhallgató,egy főrabbi, meg Podmaniczky Szilárd író. Szóval ma éppen ők beszélgettek, vitáztak, csevegtek, érveltek mindenféléről: sikerről, kudarcról, előítéletekről, értékekről, rólunk, magyarokról, rossz szokásokról, kifogásokról, pesszimizmusról, példaképekről, önbizalomról, reményről, küzdésről... beszélgettek, s közben ettek, ittak, bort kóstoltak. S ilyenkor látja az ember, hogy mennyire fantasztikus embereink vannak, s, hogy mennyire igazuk is van. Igazuk van, amikor azt mondják: legyünk bátrak! Mondjuk ki az ötleteinket, akkor is, ha azok esetleg rosszak. Mert azok is előrevisznek minket, a munkánkat, kapcsolatainkat. Merjünk kockáztatni, merjük azt csinálni, amit tudunk, amihez értünk. Tegyük félre a hülye kifogásainkat, mert abban annyira kurva jók vagyunk, hogy "jó, jó, DE..." És persze a lényeg: gondolkodjunk pozitívan! Tudom, tudom, sajnos nekem is egyre nehezebben megy, és ezt oltárian gyűlölöm magamban, mert ez nem én vagyok, legalábbis nem a jó én-em.

Tudom, hogy most roppantul nehéz dolgunk van, talán sohasem volt ennyire nehéz, de önmagamnak is néha ellent mondva arra kellett jutnom, hogy egyszerűen MUSZÁJ optimistának lennünk, hinni magunkban, meg abban, amit csinálunk, mert nincs más út. Csakis ez az egyetlen egy, mert különben azt vesszük észre, hogy elmerülünk abban a szarmocsárban, amelyben már most is benne vagyunk.... nyakig.
De én nem akarok megfulladni.