Bátrabb változat

"A dobost figyelte. Már vagy huszadszor látta ezt a koncertfilmet, de újra és újra a doboson állt meg a szeme. A szakadt trikón, domborodó, agyontetovált izmokon, legalább négynapos borostás arcon, amelynek finomnak éppen nem nevezhető barázdáin benne volt az egész huszadik század. Irigyelte. Elképzelte, ha énekelni kezdene, biztosan olyan igazi whiskeys-bagós-reszelős hangja lenne, amit úgy bír... Kisfiú korában mindig is rocksztár szeretett volna lenni (főként dobos), de valahogy ahhoz sem volt még elég mersze, hogy az utált hegedűórákat otthagyja. Ehelyett csak csendben fülelte a dobteremből kiszűrődő zajokat. Talán innen indult minden. Az is, hogy soha nem tetováltatott magára semmit, (pedig mindig is szeretett volna egy fekete kínai írásjelet a vállán), az is, hogy mégsem rocksztár lett, ebből kifolyólag egyetlenegyszer sem fordult (még) elő, hogy nagy mellű lányok a bugyijukat dobálják fel neki a színpadra, hogy mindenki őt bámulja, miközben a dobverőkkel zsonglőrmutatványnak beillő mozdulatokkal adja a ritmust, és nem fordult elő az sem, hogy bekapcsolva a rádiót elkapja saját nótájának utolsó taktusait. Igen, már biztos benne: itt kezdődött minden. Nemhogy rocksztár nem lett, de az anyjával sem merte közölni még, hogy nem kell kivasalni az alsógatyáit, ugyanis rég felnőtt már, és a főnökével sem tudatta, hogy egy seggfej. Ezért aztán marad a bor a kézben, meg az a régi koncertfilm, amelyik közben mindig elképzeli, milyen lenne ő, saját maga egy bátrabb változatban..."

Durva. Saját magamtól idézek. De valahogy ez ma eszembe jutott. Mert baromira hajlamosak vagyunk nem tudomást venni arról, hogy ezek itt életünk napjai. Hát nem árt tudatosítani néha.