Az író, az olvasó, meg a tanulság

Nagyon kedves e-mailt kaptam pár napja. Nem azért tetszik és köszönöm a feladójának (egy olvasó), mert dicsért engem, hanem mert teljesen őszinte volt, és elgondolkodtatott. Több szempontból is.

Egyrészt: a mindennapi darálóban néha hajlamos elfeledkezni az ember arról, hogy ír, és azt meg ráadásul még olvassák is. Mások. És jó ezzel szembesülni. Jó, ha néha valaki elmondja: köszi, hogy adtál magadból valamit, és ezzel én is több lettem, mert elgondokodtatott/megnevettetett/ felháborított/ kiborított/ lenyugtatott, satöbbi, satöbbi. Jó ezt tudni. Aztán jó az is, ha valaki egyáltalán veszi a fáradságot, és leírja ezt. Ezt vagy éppen az ellenszenvét, kritikáját.Persze utóbbi akkor jó, ha megalapozott, higgadt, építő jellegű. (megjegyzem, panasszal, bunkóságokkal előbb ragadnak billentyűzetet a népek)

De térjünk át a "másrészt"-re, ez pedig az őszinteség. És az, hogy néha kimondunk dolgokat. Hogy a levél első olvasásakor én magam is elnevettem magam, hogy "Úristen, ez vicc?! Vagy inkább kínos?" Aztán el is szégyelltem magam. Nem, nem vicc. Szimplán őszinteség. Szimplán csak valaki, aki el akart nekem mondani valamit, aki vette a bátorságot és a fáradságot, és leírta a gondolatait rólam, nekem. És ami őszinte, az sohasem kínos vagy ciki. Csak elszoktunk az ilyenektől. Hogy néha igenis kimondjunk dolgokat. Ki kell mondani, amit ki akarsz mondani, míg el nem vész az esélye. Akkor is ha azt tudjuk, akkor is, ha egyértelmű. De kell néha hallani is.

És egy kicsit itt megint jön Amerika, meg az a kis apróság a mindennapokból, az utcáról, hogy odakiabálják neked, hogy "nice bag" meg, hogy "i like your t-shirt".Apróság, mégis fontos. Annak, aki adja, és annak is, aki kapja.

Nem leszünk kevesebbek attól, ha néha azt mondjuk: jól csináltad/ büszke vagyok rád/ jól nézel ki/ ezért szeretlek (vagy szimplán csak szeretlek)/ okos vagy, szép, kedves, vicces a sort meg folytathatnánk kilométereken keresztül...
Hát, csak ezt akartam elmondani.
És tényleg köszi.