A kontraszt, most az a legnagyobb. (meg az a fránya időeltolódás, ami miatt három nap elteltével is fordítva működöm) És nem, nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy "naaa, és mi tetszett a legjobban? " Mert nem lehet kivenni semmit az őt körülvevő kontextusból. Persze, csodálatos a Brooklyn híd, meg jó lenézni az Empire tetejéről, biciklizni a Central Parkban, és sétálgatni a Soho-ban meg Greenwich Village-ben, ahol imádnivalóak azok a tűzlépcsős házak, nem beszélve a nyüzsgő Times Square-ről, meg a 5. Avenue-ról, a Broadwayről, és Miss Libertyről, háttérben Manhattan-nel, no meg a sárga taxik, az állandó dudálás, az emberforgatag, a folytonos kajaszag, hmmmm, meg az építészet...!!! és sorolhatnék még csomó mindent, ami benne van az útikönyvekben, de nem csak ezek azok, amitől New York az, ami.
Az a "baj" ezzel a várossal, hogy valahogyan rögtön otthon lehet benne lenni. Hiába tűnik ijesztőnek az a sok magas épület meg a tízmillió körüli ember, valahogy egy pillanatig sem félelmetes. Nem ijesztő, nem nyom össze, nem rettent el. És pláne nem személytelen. Talán, mert ők ott tényleg mosolyognak. Persze, mondhatjátok (és mondtátok is!), hogy csak idegesítő álmosoly ez, de én mégsem hiszem. Az is lehet, hogy pusztán taktika, elviselni a biztosan ott sem mindig üdítő hétköznapokat, de taktikának viszont kitűnő. Mert lehet, hogy reggel még erőlködni kell a tükörben, de aztán magunk is lassan elhisszük, hogy mindenkinek jobb úgy a nap, ha felfelé görbítjük a szánk sarkát. Fura ez, nekünk, panaszkodáshoz szocializált népnek. Meg talán egyszerűbb is rájuk kenni a dolgot, hogy "de biztos nem igazi a mosolyuk", ahelyett, hogy mi magunk elgondolkodnánk gyakori pitiáner, rosszindulatú, savanyú a szőlő és félig üres a pohár hozzáállásunkról. Mert persze sokkal könnyebb panaszkodni, másra kenni, mint elgondolkodni, mégis ki a fene felelős személyes sikereinkért, boldog- vagy boldogtalanságunkért. De ez egy másik tészta.
Kicsit még maradva a személytelenségnél: joggal várhatnánk, hogy ez a város az. Mert nagy, mert pörgős, mert sokan vannak, sokfélék. Aztán a gyakorlatban mégis az van, hogy egy percnél tovább nem lehet térképpel a kezedben állni, mert rögtön odajön valaki, hogy mit keresel, mit segítsen (pedig tényleg rohannak és állandóan mobiltelefonálnak, de akkor is) az aztán meg teljesen normális, hogy odakiáltanak az utcán, hogy "tök jó a táskád/pólód". Nem azért, mert akar valamit, mert provokál vagy mittudomén, szimplán csak jól esik neki kimondani, neked meg jól esik hallani. Aztán ezzel mindenki jól jár.
És még jó az is, hogy valódi értelmet nyert a
szolgáltatás szó. Hogy a huszonharmadik farmer felpróbálása után, (amikor itthon már a pokol legmélyebb bugyariba kívánnak), és amikor az itthoni beidegződések miatt már én magam is cikin érzem magam, a jófej néger csaj ragaszkodik hozzá, hogy "de, még ez a fazon van más színekben is, úgyhogy azt is muszáj felpróbálnod".
És az is tökjó, hogy mész az utcán, aztán egyszercsak táncra perdül előtted valaki. Vagy énekel. (Ha Michael Jackson halála után megy a turista, akkor kizárólag, hundertprocentlich Jacko dalokat). Mert itt mindent lehet (persze, a keretek...), szabad, sőt kell, hogy nyár közepén ugyanúgy divat a csizma meg a papucs, hogy nem hordanak semmi különös cuccot, de valahogy mégis a többségüknek stílusa van...
Én nem mondom, hogy Amerikában kolbászból van a kerítés. És azt sem mondom, hogy tuti igazságokat fogalmazok meg egyetlen hét és egyetlen város (na de milyen város...!) megtapasztalása alapján, pláne, hogy egy turista mindig másként, más szemmel lát, mint egy ottlakó. Csak azt tudom, hogy ott, ők tényleg tudnak valamit. Cáfolja meg nyugodtan, aki tudja.
És most abbahagyom. Jön még folytatás, meg képek, meg írás az első pillanatról, a gombócról a gyomorban, az ámulatról, a lelkesedésről és az álmokról. A beteljesültekről, meg az azutáni létről. :-))
