...a hibáink, hallottam ma egy rádióműsorban. Tökéletesek, mert a hibáink tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Azoktól vagyunk azok, akik. Meg kell tanulni szeretni őket. Azaz magunkat. Hmmm. Igaz. Különben is, ez az örök kérdés: mi a tökéletes? Vagy ki a tökéletes? Lehet-e egyáltalán az valaki? Kell-e? Nem-e éppen az apró (vagy éppen óóóriási) tökéletlenségeink miatt, vagy inkább értük szeretünk valamit/valakit? (Válasz: DE) S ha már mégiscsak maradni akarunk a tökéletességnél, akkor a lényeg mégiscsak az, hogy az a valami vagy valaki számunkra legyen tökéletes. A többi meg baromira nem számít.
Na, nem tudom, hogy ez most érthető volt-e emígyen...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
tökéletesen. :-)
ó, igen:-)
Tökéletesen nem.
Hibáink nem azért vannak, hogy elfogadjuk őket. És másokban sem azért vannak, hogy vidáman lelkendezzünk felettük. A hiba szubjektív, de ha valamit már annak érzünk, akkor az hiba, és azt nem elfogadni kell. Ez csak egy jól hangzó önámítás.
Nem is hiszem, hogy bárki át tudná ezt ültetni a valóságba.
(Ha mégis, akkor az jellemzően az a "én ilyen vagyok így szeressetek" felkiáltással operáló kiállhatatlan figura.)
abszolút nem érthető
Megjegyzés küldése