Kocsmarombolók

Egyetértek.
http://nol.hu/belfold/20090527-kocsmarombolok

Jó

Az jó, amikor csak úgy szimplán minden jó. Amikor jó lenni, jól lenni meg pláne jó. Most azt érzem, hogy jó. Aztán ehhez nincs is mit hozzá tenni. Csak kitartani, hogy maradjon is még...

Május

Imádom, mert az ötödik, mert gyönyörű, mert tömény bodza-meg akácillat kúszott az orromba futás közben, mert virítanak a pipacsok, mert még a vihar is szép, mert végre a megszokottnál jóval több volt, van (és persze lesz :-)) )az egy főre eső fantasztikus napok száma, mert végre pihentem, mert kitart az a tengeren megszerzett állapot, és csak élvezem a létet, meg mosolygok, és ez jó, ráadásul már csak pontosan 40-et kell aludni... :-)))

Szabad II... (szóban és képekben)

Onnantól kezdve rögtön otthon éreztem magam, amikor Szilvi, az idegenvezető nagyjából a szigetre érkezésünk első óráiban elmondta: a görögöknél nem létezik a reggel szó, kizárólag az irodalmi nyelvben. Nincsen "jó reggelt" köszönés, minek, hisz kilenc előtt nem is kezdődik élet, a mottó pedig egész héten az volt, hogy "siga, siga", azaz "csak lassan, lassan". Abszolút egyértelmű volt, hogy ott és akkor ez most nem lehet rossz... Az meg már csak hab a tortán, hogy a sziget (Zakynthos) gyönyörűséges, hogy a szobámtól tizenöt lépés volt a Jón-tenger, ami valami olyan valószerűtlenül kék, amelyet festékből kikeverni soha nem lehetséges, ilyet csak a természet tud, vagy talán csak az isten, nem is tudom.

És ez még csak a díszlet. Díszlet ahhoz, hogy végre-végre pihenek (úgy istenigazából pihenek), csupa ismeretlen emberrel, amelyben benne van a felfedezés, az ismeretlenség, a tét nélküliség, az előítéletek nélküliség öröme, könnyűsége, díszlet a totális kikapcsolódáshoz, ahol csak az a fontos, hogy süt a nap, ahogy csak a tengernél tud, hogy barnulok, ahogy csak a tengernél lehet, hogy mindenre ráérek, hogy nem tudom, milyen nap van, s hogy hány óra, semmit sem "kell", csak "szabad", hogy finomakat eszem, jó borokat iszom, hallgatom a tengert, bámulom a hullámokat, beszélgetek ismeretlen-ismerősökkel, kihajózom a nyílt vízre, sőt, egyenesen "vízi üzemmódba" kapcsolok,mert úszom a nagy kékségben, lebegek a sós boldogságban, hogy nem mosok minden nap hajat, hogy elég egy bikini meg egy papucs, hogy igazi frappét szürcsölök, kavicsokat meg kagylókat gyűjtök, mezítláb sétálok a homokban, hogy mindenki mosolyog, hogy este táncolunk, hogy tényleg nem hallok semmi hírt, információt, nincs tévé, meg net, csakis és kizárólag boldogság van, az viszont koncentrátumban, meg szabadság, most ez is inkább így: SZABADSÁG, könnyedség, ÉLET, de az az igazi, ahogy kell, de hát hogy is lehetne másként abban az országban, ahol ezt évezredek óta gyakorolják, a carpe diem-et, az arany középutat, a bor, a mámor, a finom ételek, az élvezetek tiszteletét, ahol tele van minden leanderekkel, virágokkal, színekkel, ahol a mi kis szigetünkön tilos bezárni a kocsikat, sőt a kulcsot is benne kell hagyni, hogy ha valaki nem fér el a szűk kis utcácskákon, akkor arrébb tudjon állni, ahol mindenütt olajfák szegélyezik az utat, ahol úgy igazán dolgosak az emberek, mégis kötelező a déli szieszta, a napi betevő frappé a barátokkal, ahol minimum 85 év a várható élettartam, de rengetegen megérik a 100 évet is... szóval egyáltalán nem voltam meglepve, amikor Szilvi a görög himnuszt író Solomos-t idézte, aki szerint "Zárd szívedbe Görögországot és boldog leszel"...

... hát én most boldog vagyok, még akkor is, ha átmenet nélkül, mi több, teljesen felkészületlenül csöppentem vissza az itteni való világba, konkrétan egy szerkesztőség perpatvar kellős közepébe, de most nem érdekel, még nem, amíg kitart a barnaság, és amíg még egy eldugott homokszemet is találok valamelyik papucsomban, cipőmben, addig nem vagyok hajlandó asszisztálni ehhez az őrültekházához, és jó lenne hosszú távra megőrizni, és megtanulni, leginkább meglátni mindenkinek, hogy mi is a fontos ebben a kurva életben...

Szabad...

Elmenőben. Nem is én lennék, ha most, nem..., hanjali négy előtt pár perccel... nulla óra alvás, de nem baj, jó este volt, csomagok szerteszét, tisztára mint én magam, imádok elmenni, de valahogy ez a logisztika előtte, na, csak ez ne lenne, és különben meg el sem hiszem, hogy én, végre el, szabadság, és lesz tenger, meg napfény, meg pihenés meg szépség meg minden, és nem lesz munka, meg baszakodás, meg dilettantizmus, és nem lesz internet meg nem lesz e-mail, meg idegeskedés, meg rohangálás, semmi ilyen nem lesz, csak szép és jó és relax és már nagyon, de nagyon...

Tökéletesek...

...a hibáink, hallottam ma egy rádióműsorban. Tökéletesek, mert a hibáink tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Azoktól vagyunk azok, akik. Meg kell tanulni szeretni őket. Azaz magunkat. Hmmm. Igaz. Különben is, ez az örök kérdés: mi a tökéletes? Vagy ki a tökéletes? Lehet-e egyáltalán az valaki? Kell-e? Nem-e éppen az apró (vagy éppen óóóriási) tökéletlenségeink miatt, vagy inkább értük szeretünk valamit/valakit? (Válasz: DE) S ha már mégiscsak maradni akarunk a tökéletességnél, akkor a lényeg mégiscsak az, hogy az a valami vagy valaki számunkra legyen tökéletes. A többi meg baromira nem számít.
Na, nem tudom, hogy ez most érthető volt-e emígyen...

Boldog emlékek polca (internet version)

Holnap hajnalig- ezzel a címmel meséltem nagyjából pont egy évvel ezelőtt, mert akkor is VEN volt, és amikor csak úgy kérdezés, előzetes bejelentés nélkül elráncigált minket valami jó, valami önfeledtség, valami buli, valami tánc, egy érzés, tudjátok, ami elveszett akkor, egy éve, és amit kerestünk azóta is, és ami kicsi kis félelemre adott okot, mert most, hogy megint VEN van, mi lesz, hogy majd csak keressük hiába, és nem kerül elő, és majd lesz hiányérzet, meg magyarázkodás, meg csalódottság meg minden, de hát nem így lett, szerencsére, de nem ám, nagyon nem, mert visszatalált az az elkószált hangulat, még jól megspékelve az előzőt (hadd örüljenek ezek a szerencsétlen szomjas sivatagi vándorok- gondolhatta magában), aztán megint volt persze jó sok bacardikóla, ami jóóól szabadságra küldött minden gátlást, "mitillik"-et, "mitszabad"-ot, "kivagyokén"-t, sallangot, lefújt minden porcukrot, maradtak már csak az ösztönök, "a lecsupaszítottság", a totális relax, a tánc, a nevetés, az ugrabugra, a közelség, a szabadság és az igaziság maga, utóbbiakat talán mégiscsak Szabadságnak és Igaziságnak kellene írnom, mert olyan nagyon ritkán van, és mert így jobban látszik a fontossága, és van elégedettség is, hogy végre egyszer tényleg minden egyes pillanat kihasználva, megízlelve, átélve, egyesével, ahogy azt kell...



... csak aztán meg az van, hogy utána az ember nem bír magával mit kezdeni, csak azon kapja magát, hogy mosolyog, csak úgy, hogy énekelgeti a kocsiban a summer of '69-ból hogy "those were the best days of my life", meg, hogy gondolatban újraésújra körbeveszi, becsomagolja magát azzal az estével, tisztára, mint a piros kis takaróval a kanapén, és naná, hogy valahogy konzerválni kellene az ilyet, hogy amikor akaromakaromújraátélni, akkor csak elő kelljen kapni, tudjátok, talán éppen onnan a boldog emlékek polcáról....

P.S.: azt meg majd'elfelejtettem, hogy Dj Paplan a prima primissima :-)