Pót

pótkávé, kávépótló, pótalkatrész, pótkerék, cukorpótló, pótcselekvés- mindegyik pótolható, azaz egyik sem pótolhatatlan, azaz nem szeretem, mert nem az igazi. És az baj.

Mozgás, mozgás!

Futni egyedül.Pontosabban egyedül-kettesben félelmekkel, megoldanivalókkal, örülnivalókkal, kilazítanivalókkal, megerősítenivalókkal, gondolatokkal, amelyek túlharasogják még a fülben a zenét is. Futni erőből, izomból, tüdőből, de leginkább futni szívből és futni fejben. Mert mint BB-vel mindig jóóól megbeszéljük, egyedül futni tudni nagyon jóban kell lennünk önmagunkkal, hogy kibírjuk, elviseljük saját magunkat a hosszú-hosszú kilométerek során.

Futni ketten. Egymást motiválni, húzni, vonni, néha totál leamortizálni, demoralizálni, aztán megnevettetni, beszélgetni, világot megváltani, közben nehezen levegőt venni, másiknak erőt adni, megmenteni, illatokat mélyen beszippantani, természetet figyelni, apró változásokat is észrevenni, szertartásosan gombot nyomni, orrot fújni, menni, nem megállni, soha nem feladni, mert nincs mese, "inkább a halál, mint a szégyen"...

Futni jó. Futni kell. Vagy csak mozogni, bármit. Ha most ez az újság lenne, akkor most a keretes rész jönne, egyenesen Monspart Saroltát, a futás nagyasszonyát idézve, valahogy így:

"Ma a 15-64 éves korosztály 17 (!!) százaléka sportol rendszeresen, magyarán 83 (!!!) százalék egyáltalán nem végez testedzést. A felnőtt férfiak 67, a nők 81 (!!!) százaléka SOHA nem sportolt az iskolai kötelező testnevelés tanórán kívül. A lakosság 47 (!) százaléka túlsúlyos és minden 5. ember elhízott! Heti legalább háromszor 45 perc intenzív testmozgás szükséges MINDENKINEK, de a fiataloknak, a genetikailag meghatározott biológiai lehetőségei eléréséhez minden nap kell(ene) mozogni."

ééés akkor még nem beszéltünk arról, hogy kimossa, elűzi a stresszt, karbantartja a testet, lelket, jó lesz a közérzet, erősek az izmok, a légzés, a csontok, a keringés, a teljesítőképesség, kevesebb a zsír, satöbbi, satöbbi, nem lehet elégszer elmondani.

Én meg továbbra sem tettem le arról, hogy ezt hangoztassam, újra és újra, hogy fogja már fel végre mindenki, ameddig még nem kurvára késő, hogy egyszerűen MUSZÁJ valamit mozogni, ha mást nem, hát lehet gyalog járni dolgozni, bicajozni, nordic walkingolni, meg még egy csomó mindent... Úgyhogy mozgás :-)

A 25. óra... avagy momentán

Durva, mi több extremitás. De vannak pillanatok, amikor éppen ez van.
Ráadásul zseniális a szinkron.

Are you ready for a good time?

Most éppen ez ordít a kocsimban. És jó.

Énésén

Van az úgy, hogy az ember valahogy menetközben az életben elveszíti önmagát, de nagyon, aztán meg nem találja, hiába is keresi, mert csak egy fakó árnyékot talál, meg önmaga gonosz ikrét a tükörben, aki idegesen vicsorítva mutatja meg, hogy milyennek nem kell lenni, de aztán meg mégiscsak jó, hogy kis időre átveszi az uralmat, mert elgondolkodtat, megoldásra kényszerít, átértékel, belenézet a bugyrok legmélyébe, leamortizál, hogy aztán erőre lehessen kapni, mert ugye elesés nélkül felállni sem lehet,

hát ezek vannak,

(hát ez is vagyok)

ez meg itten az élet, maga, személyesen.

Receptre

Lefeküdni úgy, hogy a lehűlni nem tudó kora nyári melegben az utolsó pillantást a nyugtató víztükörre vetni. Felkelni a madarak dumájától, teraszra kimenni egy bögre teával, és megtalálni azt a kis rést a fák között, ahol pont látszik a kéklő víztükör. Kihasználva az első igazi napsugarakat, a hirtelen jött szabad órákat, hogy könyvekkel felszerelkezve azonnal álomba ringasson a hullámok zaja, arcot nappal süttetni, irigyen bambulni az első bátor fürdőzőket, vizet nézni, elgondolkodni, megnyugodni, és minden pillanatban rájönni, hogy ez a legjobb hely a világon,

és teljesen hülye, aki nem imádja a Balatont.

P.S.: Büfék kinyitva, első lángosok kisütve, fürdőruha beizzítva. Első felvonás indul. :-))

i have a dream

Van egy álom, régi, majdnem két évtizedes, nem tudni honnan ered, csak úgy jött, és nem ment el, mindig benne a gondolatokban, egy pillanatig sem hagyva kétséget afelől, hogy egyszer majd beteljesül, csakis az időpont volt kérdés: mikor, de hát rendjén is van ez így, álmokat nem adunk fel csak úgy, mindenféle szíre-szóra, mert akkor azok nem is igazi álmok. Jó gondolni rá, tervezgetni, küzdeni érte, lemondani érte, dolgozni érte, elképzelni, hogy majd milyen lesz, jó ez, nagyon, de egyben félelmetes is. Mert mi van, ha tényleg beteljesül?! Mi van, ha elkapjuk a boldogság mindig kergetett kék madarát? Milyen az élet túl az álmon? Jön majd másik helyette? Ki lehet tölteni az igazi nagy álom helyét? Keresünk majd sok mini álmot? Mi van, ha csalódunk?! Ha más az igazi, mint a kép, ami bennünk él? De lehet-e egyáltalán csalódni, ha egyszer úgyis nyitott lélekkel közeledik felé az ember? Ha, bár megvan benne a sajátja, azért akar egy másikat, egy igazit, és a lelke mélyén pontosan tudja, hogy nem lehet rossz, esetleg talán más, de rossz, az semmiképpen sem... Nem tudom... Egyetlen egy dolog biztos: álmok nélkül szart sem ér az élet. A többit meg az élet majd úgyis kiforogja.