A lustaság fél egészség...

huhh, jó rég írtam, nem mintha ne történt volna csomó minden, s nem mintha nem szeretnék írni...

Hm. Ilyenkor meg aztán jól nem tudja az ember, hol kezdje a beszámolót, meg egyáltalán, mit is akar dokumentálni az elmúlt időszakból.
Úgyhogy nézzük talán címszavakban. Vagy ha már olyan szólás-mondásfélével nyitottam, akkor a folytatásban is...

-Azaz: sok jó ember kis helyen is elfér...
Hát, nem tudom, tudta-e mit beszél az, aki ezt kitalálta, minden esetre marhára nem igaz. Még ha az a "sok jó ember" csak kettő, s még ha az a kis hely azért annyira nem is kicsi... Együtt élni valakivel szuper, s egyben legalább ennyire nehéz is, még ha az imádat kölcsönös is. A helyzetet nehezíti, hogy a két félből egyiknek sincs fix napirendje, és bár az egyik félnek van saját irodája (amit a másik fél nyugodtan használhat) mindketten a nappalit sajátítják ki irodának. Így aztán jó ideig három számítógépre két internet zsinór jutott, amiért aztán ment a harc, de hál istennek ez már legalább megoldódott. Persze, ez csak a történet egyik része, hol van még a reggeli hajmosás zaja, a "lábujjhegyen" lét, amíg a másik felébred, meg aztán a lényeg: a privát szféra szentsége.
Szerencsére a helyzet rohamos javulásnak indul: csütörtökön beszerelik a konyhabútort az új lakásban, jövő héten remélhetőleg a többi cuccal is ideér az asztalos, és akkor ott lesz az az idilli állapot, hogy mindenkinek saját fürdőszoba, magántér, jó nagy közös nappalival,szuper tetőterasszal :-))

- "Ha valakitől semmit se várunk, nem is csalódhatunk a végén."
vagy inkább
Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.

Most jöttem rá, hogy igazából erről most nem is akarok írni. Még csalódott vagyok. Meg dühös. Akkor is, ha pontosan tudom, hogy jól döntöttem.
De azért nem adok igazat Oscar Wilde-nak, aki szerint "az élet egy nagy nagy csalódás".

- Budapest, Budapest, te csodás

Továbbra is imádom ezt a várost. Totálisan olyan szakaszát élem az életemnek, amikor ez kell nekem. Akkor is, ha néha baromira hiányzik a régi szociális hálóm. De valahogy jó ez most, hogy a régi barátokkal vagy BB-vel csak lazán átgyalogoljak a Rádayra és a kedvenc helyeinken kajáljunk valami finomat, hogy kiruccanjak a Kopaszi-gáthoz egy jó könyvvel a kezemben, hogy végre ráérjek, gyalogoljak sokat, elhúzzak moziba, amikor csak akarok, meg minden ilyesmi. És itt is vannak kedvenc helyek, a pékségben a csajok messziről integetnek, csakúgy, mint a szomszéd virágboltos, amúgy meg hetente összeakadok az utcán valami rég nem látott ismerőssel még a veszprémi létből...

Asszem most ennyi. És most már belehúzok a dokumentációba. Ígérem.