Mondhatnám azt is: stílusosan (igazából viszont inkább éreztem magam lúzernek) kezdtem az egész évben hőn várt (talán még soha ennyire nem...)szabadságomat: mindjárt az első napon, hétfőn belázasodtam.Aztán tropára ment a gyomrom is, egész héten fájt, az első igazán értékelhető kaját szombaton fogyasztottam a Chiantiban, BB-vel a szokásos szombati ebédünk helyszínén. (Isteni zellerkrémleves petrezselyemhabbal, no meg a kedvenc saláta. aztán a legfinibb kávé Füreden, hja kérem, élni tudni kell...Amúgy egyszer, nem is sokára, írok majd az étterem molekuláris konyhájáról, elképesztő!)
A döglődés csak azért volt elviselhető, mert az ocsmány sötét, esős napokon úgysem lehetett volna mást csinálni, mint filmeket nézni meg olvasni, úgyhogy ezt tettem én is.
Plusz, tökéletesen időzítve az egyetlen értékelhető napon elmentünk kávét inni Bécsbe, és az nagyon jó volt. (mint mindig, amikor az ember pont a megfelelő emberrel csinálja a dolgokat :-) ) Szóval sétáltunk, meg ettünk eredeti Sachertorte-t a Hotel Sacherben és közben operát hallgattunk.
És tulajdonképpen ezt akartam nektek elmesélni.
Hogy Bécsben valahogy minden olyan élhető, olyan tiszta, olyan európai, kellőképpen arisztokratikus, de valahogy mégis minden a városlakókért van. Még az opera is. Mert hogy kitalálták, hogy azok is hadd nézzék- hallgassák az előadást, akinek épp nincs pénze jegyre, vagy éppen adott előadásra nincs jegye, vagy nem is szereti az operát, csak úgy egyszer-egyszer belehallgatna, vagy éppenséggel csak éppen arra jár és megáll egy pillanatra. És akkor leülhet az előre kikészített székekre, szőnyegekre, a fenekére vagy bármire, és a hatalmas kivetítőn keresztül nézheti, hallgathatja az az esti előadást. Éppen Puccini volt meg a Bohémélet. Opera- emberközelben. Imádtam.
