no comment

i love this game

Minden bizonnyal a ma esti meccsel lezártuk az idei kosarasévadot. Ha szerencsénk van, jövő hétfőn talán még jók vagyunk egy játékra, de aztán nyári szünetel a rangadóknak színteret biztosító Cholnoky suli.

Szóóóval, az egész még kábé 9 éves koromban kezdődött, amikor a suli udvarán "kinézett" magának a kosáredző. Ez nem volt éppen nehéznek nevezhető tény, ugyanis messze kimagaslottam a többiek közül. Akkoriban ezt persze naaaagyon utáltam, de úgy gimi tájékán hála a szintén a 175-ön felüliek táborát szaporító Hegyi Vikinek, rájöttünk: igenis sokkal jobb magasnak lenni. No, de ez csak kis mellékszál, nem akarom az élettörténetemet, vagyis kosaras pályafutásomat hosszan taglalni, lényeg a hétfő esti (vagyis BB,a keddcsütörtök :-)) ) játék, a szent nap évek óta, amikor este összegyűlünk, Ottóka, Kiliánlaci, Misi, Petra, Reni, Thomas, Gyuri, Peti, Laci, Zoli meg én (és a csapat teljes jogú tagja még a Bényi házaspár is, akik Lucababa születése után egyszercsak visszatérnek a játékba, hacsak Virág nem sértődött meg egyszer s minden korra :-)) ) és futunk, szaladunk, passzolunk, kiabálunk (akadnak hisztizők is!!!), káromkodunk, védekezünk,esünk-kelünk, küzdünk, bátorítunk, akarunk, ahol a mini drámák ellenére megtapsoljuk az ellenfél szép dobását, ahol nem haragszunk arra, aki kihagyja a ziccert (na jó, azért kicsit...), megköszönjük a jó passzt, és egyáltalán: jól érezzük magunkat.

A sportról már írtam többször, de ebből sosem elég, mert része a mindennapjaimnak, és nem lehet elfelejteni, hogy gyerekként mennyit kaptam az edzésektől, a játéktól, megtanultam küzdeni, hajtani, szurkolni, nyerni, veszíteni, csapatjátékos lenni, meg kaptam rengeteg élményt, barátokat, örök pillanatokat, szóval remélem, majd még nyugdíjas koromban is rohanok edzésre :-)))