Az

álomnak mostanság mentol illata van.
Szeretem.

i have a dream

Van egy álom, régi, majdnem két évtizedes, nem tudni honnan ered, csak úgy jött, és nem ment el, mindig benne a gondolatokban, egy pillanatig sem hagyva kétséget afelől, hogy egyszer majd beteljesül, csakis az időpont volt kérdés: mikor, de hát rendjén is van ez így, álmokat nem adunk fel csak úgy, mindenféle szíre-szóra, mert akkor azok nem is igazi álmok. Jó gondolni rá, tervezgetni, küzdeni érte, lemondani érte, dolgozni érte, elképzelni, hogy majd milyen lesz, jó ez, nagyon, de egyben félelmetes is. Mert mi van, ha tényleg beteljesül?! Mi van, ha elkapjuk a boldogság mindig kergetett kék madarát? Milyen az élet túl az álmon? Jön majd másik helyette? Ki lehet tölteni az igazi nagy álom helyét? Keresünk majd sok mini álmot? Mi van, ha csalódunk?! Ha más az igazi, mint a kép, ami bennünk él? De lehet-e egyáltalán csalódni, ha egyszer úgyis nyitott lélekkel közeledik felé az ember? Ha, bár megvan benne a sajátja, azért akar egy másikat, egy igazit, és a lelke mélyén pontosan tudja, hogy nem lehet rossz, esetleg talán más, de rossz, az semmiképpen sem... Nem tudom... Egyetlen egy dolog biztos: álmok nélkül szart sem ér az élet. A többit meg az élet majd úgyis kiforogja.

Álom

álmodott valamit, ráadásul nappal, nem is éjjel, ez még veszélyesebb, és most az a baja, hogy én nem azt álmodom, amit ő, pedig az igazi az lenne, ha kompatibilisek lennének az álmaink, de ha egyszer nem, akkor mi van, neki baj, nekem meg nem annyira, csak azt nem értem meg, miért nem tűnik fel neki, hogy úgy jó álmodni, ha veled álmodnak, persze az, akit te is akarod, hogy együtt álmodjon veled, vagy ha csak úgy szabadon akarsz álmodni, szárnyak nélkül, akkor meg álmodd titokban,

amúgy álmodni meg kell, muszáj, mert álmok nélkül szart sem ér az élet...